Dzsaiszalmérba (-be?) a leghíresebb sivatagi városba azért mentünk, hogy egy fergeteges nomád tevetúrán vegyünk részt. Nem szeretném hosszasan részletezni, hogy miért nem tudtam a csapattal tartani, de amikor az ember szervezete már ennyire sok fronton mondja föl a szolgálatot, akkor általában bölcsebb teve helyett a tévét választani.

Főleg, hogy kivételesen a szállodánk is teljesen vállalható volt. Kicsit aggódtam eleinte, mert a neve („Mystic Dervish”) alapján nem tűnt annyira bizalomgerjesztőnek, de kiderült, hogy csak a névadó egy szörnyen spirituális muszlim (ld. Wifi-kód: „NamasteyG”). Egyébként pedig a hely is jól meg volt csinálva és a tulaj is nagyon jó fej volt. A kettő között persze volt összefüggés is, úgyhogy először az emberről írnék.

Valószínűleg igazi kalandor lehet a szó minden értelmében, mert az egész világot beutazta (ennek legékesebb bizonyítéka, hogy Magyarországon is volt – háromszor!) valamint annak ellenére, hogy kifejezetten szép, középkorú indiai férfi, nincs családja. Viszont cserébe rengeteg energiát fordít a szállodájára meg a vendégeire. Igényesen, sok szeretettel, és a kelleténél csak kicsit több dervissel van kialakítva a hely, az alkalmazottjai sem olyan szerencsétlenek, mint máshol szoktak lenni (Viki szokta mindig feltenni a kérdést, ami mindannyiunkat foglalkoztat, csak senki nem meri megkérdezni: „Ezek most mind fogyatékosak vagy csak nem értenek semmilyen nyelven?”).

A vendéglátás is teljesen nyugati stílusú annyi extrával, hogy minden egyes vendégre szán időt, leül velük beszélgetni, próbálja őket megismerni és segít mindenben, amiben csak tud.

Én tehát misztikus hangulatban próbáltam összeszedni magamat, míg a többiek kitevegeltek. Nagyon élvezték egyébként, Gábor bevallása szerint „atomcuki” bébibárányokat láttak, Viki szerelmes lett az egyik tevehajcsárba, Emőkének meg lett egy saját skorpiója (bár tőle azért hamar megváltunk. A skorpiótól mármint.)

Ezen kívül szerintem kicsit nomádabb volt a program, mint amire számítottak, mert a szafaris cég honlapján fullextrás, angolvécés sátrakról voltak fönt fotók, míg a valóságban három, homokbuckára dobott matracon aludtak, angolvécére pedig legfeljebb csak gondoltak. (Azt hiszem, ennyit tudtam írni a programról, amin részt sem vettem.)

Miután visszatértek, lemostak magukról néhány kiló homokot a fürdőszobámban, majd fölmásztunk a dzsaiszalméri erődbe, ami állítólag a világ legnagyobb erődjei közé tartozik. Erről feltétlenül nem lettünk meggyőzve, de az biztos, hogy nagy, sokan laknak benne, és hogy nagyon meleg van fönt. Ezen kívül még szép is, mert aprólékosan kidolgozott homokkő épületek vannak benne, de én kicsit csalódtam, mikor láttam, hogy egy csomót még csak most építenek és nem is olyan régiek.

A fő látványosságot hét dzsaina templom jelenti, amik szintén homokkőből vannak kifaragva, de valami elképesztően részletgazdagon. Gyönyörűek, és szerencsére csak mi vagyunk olyan marhák, hogy délben nézünk várost még a sivatagban is, így rajtunk kívül nem is volt turista bennük. Amit viszont ezzel kapcsolatban egyáltalán nem értettem az az, hogy miért mindenhol szent fonalas bráhmanák gondozták a templomokat (és szedték az adományt a turistáktól), amikor elméletileg két teljesen külön vallásról van szó. Ezt majd otthon meg kell kérdeznem egy bölcs embertől.

A városnézés után egy laza 16 órás vonatútra kerekedtünk föl Delhi irányába. A többiek két óra után begubóztak az emeleti fekvőhelyeikre, de mivel én pillanatnyilag kissé rokkant vagyok, az alsó szinten maradtam. Ugyanúgy, mint új legjobb barátom, Rádzsés, a duci dzsaina bankár, akiről a következő tíz órában MINDENT megtudtam, sőt, még annál is többet.

Az indiaiak imádnak beszélni (ugyanúgy, mint énekelni, költeni és szavalni), és igazából a beszédkényszerükkel csak a kíváncsiságuk versenyezhet. Rádzsés isteni szerencséje az volt, hogy volt egy kis nyugtom Ágrá óta, mert ott már azzal fenyegetőztem, hogy ha még egy indiai megkérdezi tőlem béna angolsággal, hogy honnan tudok hindiül és milyen országból jöttem (és hogy éhes vagyok-e, höhö), akkor megölöm.

Persze az is segített, hogy az ő rengeteg sztorijától már kicsit katatón állapotba kerültem, így amikor a szisztematikus vallatásomba kezdett, nagyon nem is ellenkeztem. Először csak a kötelező körök voltak, mint hogy mit tanulok az egyetemen („Nem, úgy értem a hindin kívül! Hisz az nem is tárgy ugye...”), mivel foglalkozik az apám, aztán, hogy férjhez mentem-e már és hogy miért nem. Na de miért? De tényleg miért? HOGYHOGY NEM?!

Volt egy idő, amikor ezzel a kérdéssel én is többet foglalkoztam, de azóta ugyebár aktualitását vesztette a téma, és nem gondoltam volna, hogy pont egy röfögve böfögő random indiainak kell majd komolyan magyarázkodnom.

A következőkben megpróbálom reprodukálni ennek a néhány órás beszélgetésnek a fő vázát.

- Mikor mész férjhez?

- Nem tudom, majd, nálunk az emberek később házasodnak.

- Értem, szóval akkor mikor mész férjhez?

- Nem tudom, majd egyszer.

- És a szüleid mikor kezdenek el neked férjet keresni?

- Nálunk nem a szülők keresik a férjet.

- Akkor házasságközvetítő? Nagynénik?

- Nem, senki nem keres senkit, hanem az emberek megismerkednek, szerelmesek lesznek egymásba, aztán vagy összeházasodnak vagy nem.

- Aha, értem. Szóval mikor mész férjhez?

- Nem tudom, majd ha megismerkedek valaki olyannal és úgy alakul.

- Akkor a szüleid még nem kerestek senkit?

- Mondom, hogy nem keresnek.

- És akkor mikor fognak?

Igazából sajnos csak most jut eszembe, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna azt mondani, hogy a szüleim jövőre megpróbálnak majd rásózni egy kulturált, jól kereső, gabonaszínű csávóra a megfelelő kasztból, csak egyelőre gyűjtögetnek a hozományomra.

Vagy azt, hogy már van férjem csak még akarok mellé egy másikat is, mert aki van, az nem eléggé izmos. Persze az se jó, mert akkor jönnének a kérdések, hogy miért nincs még gyerek. Rádzsés is mondta később, hogy igazából már el is vagyok késve a házassággal, mert így huszonöt felé már szorgosan szülnöm kéne. Az ő felesége huszonnégy, és már piszkálja is őket a nőgyógyász, hogy ki fognak csúszni az időből.

Őszintén nem értem, hogy az indiaiak miért ennyire monomániásak (Korántsem ez volt az első ilyen beszélgetés, csak a leghosszabb. Az általában nekem szegezett kérdésszentháromságnak ez a standard harmadik pillére a hindi és az ország után). Mármint… szerintem is fontos a házasság meg a gyerek, de egyrészt, nem fordul meg a fejükben, hogy ha már annyira sokan vannak, hogy sehol nem férnek el normálisan, akkor nem kéne ezt ennyire nyomatni? Másrészt… nem gondolják, hogy az embernek esetleg van privát szférája?

Ja, amúgy nyilván nem. Bele se merek gondolni, hogy milyen lehet korombeli indiai lánynak lenni.

Ezen kívül még annyi történt, hogy a többiek nagyon megfáztak, mert a fölső ágyakon úgy nyomatják a légkondit, hogy a kasmíri ágyneműhúzó fiú szerint csoda, hogy a hó nem esik odafönt. Így hát a tegnapi fél napunkon nem csináltunk sok mindent Delhiben, csak a lektorunk férjével megnéztünk két parkot, ahol nem volt semmi.

Ma már indultunk is tovább a hegyi túránkra. A kiinduló állomás Csandígarh, Harijáná és Pandzsáb tagállamok közös fővárosa lesz, ide vonatozunk pillanatnyilag. Abba is hagyom az írást, mert ha jól látom, a hárommal előttünk ülő bácsi most már elővette a szelfibotját, hogy jobb közös képet tudjon készíteni a gyanútlan fehérekkel, és a világért sem szeretnék rosszul kinézni a képen.

Puszik!