Dzsajpur egy csodálatos hely. Uttar Pradés után egyenesen üdítő Rádzsaszthán fővárosa, de ettől függetlenül szerintem európai mércével is vonzó és élhető város. Sajnos ehhez képest viszonylag kevés időt tudtunk itt eltölteni, amelyhez az indiai állami vasutak is hozzátette a magáét. Több órás késéssel futottunk be, úgyhogy már semmilyen látványosságot nem tudtunk megnézni az első nap.

Helyette mi lettünk látványosság, amikor a szállodánkhoz közeli kis étterembe beültünk vacsorázni. Nagyon takaros és tiszta hely volt, de szerintem a dzsajpuri őslakos kemény magon kívül senki nem jár oda, így teljes megdöbbenést keltett a kis kompániánk.

Az éttermesek számára egyedül Gábor volt értelmezhető létforma, mert ő nem csak, hogy férfi, de még mi is sokszor indiainak nézzük és nem találjuk meg a tömegben.

Ezen kívül hárman vagyunk lányok a csapatban, akik közül igazán senki nem passzol az indiaiak által ismert nőminták közé. Vikinek ugye alapvetően hatalmas raszta haja van, viszont cserébe semmiféle gátlása nincs és gyakorlatilag azt csinál, amihez épp kedve van, úgy és akkor, amikor akarja. Mondanom sem kell, hogy ez meglehetősen távol áll az indiai lányok megszokott viselkedésétől.

Emőke kedves és visszafogott, viszont szőke Rapunzel-haja van, ami az átlagos indiaiak számára elemi erejű megdöbbenést okoz. Szerintem én vagyok a legkevésbé kiakasztó jelenség a magam átlagosságával, de ezt így persze nehéz eldönteni.

Ha csak sima turisták volnánk, akkor mindez pusztán fura és egzotikus lenne, de mindez tetézve van ugye azzal, hogy tudunk hindiül, meg a „fehérek indiai ruhában” vonal is fura számukra szerintem. Így hát megrázóak vagyunk.

Mindennek a konkrét eredménye az volt, hogy az étterem öt alkalmazottjából négy folyamatosan bennünket bámult és egyetlen legény volt a gáton, aki fél szemmel krumplit pucolt és főzött, miközben a másik fél szemét nyilvánvalóan le se tudta venni rólunk.

Másnap egy nagy hindu ünnep, a raksábandhan forgatta föl a várost. Ez az ünnep a testvéri kapcsolatok megerősítéséről szól. Ilyenkor a nők karkötőt adnak a fiútestvérüknek azért, hogy emlékeztessék őket arra, hogy meg kell védelmezniük őket. Ez a gyakorlatban inkább nagy vendégjárást jelent, hisz a férjük háztartásában élő asszonyok gyakran egyedül ilyenkor találkoznak vér szerinti rokonaikkal.

Ennek egyenes következménye a hatalmas dugó a dzsajpuri belvárosban, mert minden elképzelhető közlekedési eszközön (többek között tevén) ünneplő ruhás emberek igyekeznek egymáshoz. Annak ellenére, hogy kétszer annyi ideig ültünk dugóban, mint kellett volna, remek látvány volt a sok szép szári (bukósisakkal kiegészítve) a szürreális járgányokon.

Megnéztünk pár kötelező látványosságot, majd úgy döntöttünk, hogy szót fogadunk a lektorunk férjének és elmegyünk abba az étteremmel kombinált skanzenbe, amit annyira ajánlott nekünk. Nem ez volt életünk legjobb döntése, mert utolért bennünket a monszun egyik utolsó csápja és nemcsak, hogy rommá áztunk, de az esténket is taccsra vágta.

A turistacsalogató programokat (elefántsimogatás, hennázás, tánc, zene és egyéb kultúrprogramok) esőben nem tartották meg, így csak a kelleténél autentikusabb kaja jutott nekünk (annyit mondanék, hogy a levéltányér mállott, az agyagpohár pedig eresztett), bunkó kiszolgálás keretében. Viszont cserében két órán keresztül utazhattunk olyan riksában, amiben távirányítós rádió volt. Viki ilyenkor szokta idézni a Módí-féle kampányszöveget, hogy „India rising”.

Másnap ellátogattunk a város szélén található gyönyörű középkori erődbe, voltunk egy nagyon szép kertben, egy puccos hindu templomban és egy őrült shoppingolásban csúcsosodott ki a nap.

Szerencsétlenségemre nagyon olcsón lehet remek könyveket kapni, úgyhogy már nem igazán tudom behúzni a hátizsákom és már el se bírom nagyon. Kicsit kezdem magam úgy érezni, mint egy csiga, akinek állandóan cipelnie kell a házát.