Manálí – egy ágyban a joint Indian patkányfamily-vel

Manálí egy nagyon bájos kis falu Himácsal Pradésben, a Himalája lábainál. Rengeteg indiai és külföldi jár ide nyaralni. A program főleg fényképezkedésből áll (szelfik végtelen mennyiségben, legtöbbjük külföldiekkel), de néhány érdekes látnivaló is akad.

Van egy helyes kis erdei templom, amit Hadimbának, a Mahábhárata egyik szereplőjének szenteltek. Pont olyan, mint egy vadászház, még agancsok is vannak aggatva a falra, odabent meg egy nagy szikla alá van kifaragva két lábnyom, amit alig lehet látni, mert tele van dobálva pénzzel.

Van még egy szent fa is, amit mustárolajjal és madzagokkal tisztelnek. Már ez is eléggé egzotikus Csandígarh után, de ami igazán érdekes, azok az emberek. Elnézést a Nyugat-központú, orientalista és enyhén rasszalapú megközelítésért, de itt már igazi, húzott szemű, törzsi ruhás nénik és bácsik laknak, akik állítólag hindiül beszélnek, de a Wikipédia szerint kulluvi nyelven, és ezt valahogy könnyebben el tudom képzelni.

Sok tibeti is van, ami azt jelenti, hogy remek kínai (vagy tibeti? Nem tudom, mi a politikailag korrekt és, hogy ehhez képest mi a valóság) kaját is lehet kapni. Emőke és én is megtaláltuk életünk fogását a „veg momo”-ban, ami szerintem ugyanaz, mint amit a Kung-fu panda zabál állandóan. Nincs benne fűszer, nem csípős és üdítően íztelen. Egyszóval optimális.

Ezen kívül vannak még szép fenyőfák, lehet jakot simogatni (50 rúpia), elképesztően bundás nyuszival fotózkodni (20 rúpia, értesüléseim szerint az 5 évvel ezelőtti 10 rúpiához képest erőst inflálódott áron), meg elképzelni, hogy milyen, amikor más turisták is vannak a helyen és amikor nem esik az eső megállás nélkül.

A mi szállodánk a hegy legtetején van (annyira, hogy a riksás már nem volt hajlandó fölvinni bennünket), és gondolom, síelők járnak oda egyébként. Most kong az ürességtől.

Legalábbis első ránézésre ezt gondoltuk, aztán egyszer csak Emőke megemlítette, hogy az imént látott elsuhanni egy helyes kis egeret a lépcsőn.

Aztán én is szembesültem vele, csak nem találtam helyesnek és egérnek. Szerintem meglehetősen gusztustalan volt, kövér és patkány. Akárcsak jó barátja és üzlettársa, aki öt perccel később kocogott át a hálószobánkon. Nem tudjuk, hogy melyikük ette meg a kekszünket, de a diszkrét kaparászásból és a penetráns pisiszagból arra következtettünk, hogy valószínűleg a szobánkban már az érkezésünk előtt is telt ház volt.

Az egyetlen ember, akit nem frusztráltak kis szobatársaink, az meglepő módon Emőke volt. Neki otthon is van patkánya, akivel már évek óta meghitt barátságban élnek, és ezért megpróbált bennünket meggyőzni arról, hogy a patkányok lelke nemes és a bunda alatt érző szív lapul. Az a baj, hogy lényegében csak olyan érveket hozott, amelyek további aggodalomra adtak okot.

1. „Nagyon okos állatok, olyan kis leleményesek!”

2. „Nem hiszem, hogy fölmászna rád az éjjel, ha igen, akkor is csak megszagol legfeljebb.”

3. „Kis kíváncsiak, mindent látni akarnak.”

4. „Azért szerintem nézzetek bele a cipőtökbe reggel, mielőtt felveszitek.”

További „jelenések”, ahogy Viki nevezte őket, ezután nem voltak, de a földszinti szobában még tiszteletét tette egy tenyérnyi pók. A szemtanúk között még mindig vita van arról, hogy tarantula vagy madárpók volt-e, de sajnos hamar visszamászott a falba, így a pontos rendszertani besorolásra nem kerülhetett sor.

A lányok még egy darabig nyúzták Gábort, hogy teljesítse be férfi princípiumát (lábánál fogva húzza ki a pókot a falból és dobja ki az ablakon), de mikor erre nem volt hajlandó, Viki berovarirtózta a házat, ami valószínűleg hatott, mert a pókot többet nem láttuk (meg utána én is nagyon álmos lettem, annak ellenére, hogy világosban kellett aludni).

Ma reggel elindultunk egy két napos buszos zarándoklatra Léhbe, Ladákh fővárosába. Egy közepes méretű buszban utazunk együtt sok brittel meg néhány gazdag indiaival. A társaság igazán vegyes, a drogos brit hippitől a középosztálybeli bengáli értelmiségiig terjed.

Természetesen a legjobb arcok most is Emőkének jutottak. Leült az egyik megállónál, mire odament hozzá egy bácsi, aki megkérdezte tőle, hogy látta-e a Titanicot, majd az igenlő válasz után elénekelte neki a Titanic főcímdalát. Aztán persze lefényképezkedtek.

A környéken már pár napja esik, melynek eredményeképp a kétezer méteres hegyeken kanyargó egysávos szerpentin-földutak teljesen szottyadt sárosra áztak. A betonutak sincsenek valami jó állapotban, de a földutakat kifejezetten megviseli ez az időjárás. Mondanom sem kell, hogy a mi idegeinket is. (Igazából nagyon hamar értelmet nyert az is, hogy a buszsofőr miért állt meg még Manálí szélén a templomban imádkozni Ganésához.)

Viki és én ültünk két oldalt az ablaknál és Gábor megfigyelése szerint arckifejezésünk alapján egészen pontosan meg lehet állapítani, hogy milyen távol van az út széli szakadék a busz kerekeitől.

A távolság nagyon gyakran nagyon csekély. Nem mondanám, hogy állandóan életveszélyben érzem magam, de annyit azért mondanék, hogy az első nagyobb sáros megcsúszásnál, ami rögtön eszembe jutott, az a Miatyánk volt. Becsszó.

Gábor eleinte még mondogatta, hogy nem halhatunk meg, mert repülőjegyünk van, de aztán egy idő után az ő meggyőződése is csökkent. A helyzet tovább fokozódott, mikor megálltunk két hegyi pihenőhelyen is, egy random útszéli kajáldában meg a Rohtang-hágónál.

Itt már elképesztően hideg is volt. Hirtelen megértettük azt, amin előtte kilométereken keresztül röhögtünk: az utat szegélyező anorák-kölcsönzőket. Teljesen szürreális látványt nyújtottak a legdivatosabb delhi ruhákra húzott orkán kezeslábasok, de az én személyes kedvenceim a bokáig érő műszőr kabátok voltak a menő csávókon. Kicsit olyan volt, mintha a Macklemore-féle Thrift shop klipből léptek volna elő, de a kiröhögésbe egy kis irigység is vegyült, mert tényleg nagyon hideg volt.

Vikivel mi kicsit kevésbé fáztunk, mert még Manálíban beruháztunk két hatalmas, pihe-puha sálba. Tegnap este azt tervezgettünk, hogy majd télen hogy fogjuk hordani őket, és nem is reméltük, hogy már ilyen hamar ilyen jó szolgálatot fognak tenni. Ma körülbelül harmincszor mondtuk el, hogy ez életünk legjobb döntése volt, de mindannyiszor őszintén úgy is gondoltunk.

Pedig tegnap még cikin éreztem magam, mert igazából már rengeteg olyan baromságot vettem, amit eredetileg egyáltalában nem is akartam. Most újra remélem, hogy egyszer majd a többi cuccnak is hasznát veszem. Arra mondjuk kicsit kíváncsi vagyok, hogy a rádzsasztháni bábok mikor fogják az életemet megmenteni, de sosem lehet tudni.

Egyébként meg elképesztő tájakon járunk. Nem tudom, hogy voltam-e már ekkora hegyekben, de most egészen lenyűgöző az élmény. A táj is gyönyörű és változatos, meg az út közben megtapasztalt létformák is nagyon érdekesek. Egyelőre még nem tudtam eldönteni, hogy bundás tehenet vagy bundás kecskét szeretnék-e jobban otthonra, de mind a kettő bent van még a cukisági versenyben.

Aztán az, hogy emberek milyen helyen képesek létezni és dolgozni (ebben élen járnak az útépítők, akik egy cérnával és egy kalapáccsal építenek utat India tetején, de a hegy oldalát művelők és a semmi közepén fogadót üzemeltetők se piskóták), az is megdöbbentő. A legfurább persze az volt, hogy időről időre láttunk teljesen random embereket az út szélén, illetve egészen konkrétan a szakadék szélén guggolni és semmit tenni… (Ez mondjuk azt látszik alátámasztani, hogy minden különbözőségük ellenére, mégiscsak vannak igazán „indiai” dolgai az embereknek. Úgy értem a guggolva semmittevés szerintem össz-indiai hobbi, amit az ország minden táján ugyanolyan átéléssel tudnak művelni az emberek.)

Most megálltunk egy Keylong nevű helyen éjszakára. Egy közepesen gusztustalan magyar kolihoz hasonló szállodában töltjük az éjjelt, ahol viszont meglepően finom vacsorát kaptunk. Gyönyörű a kilátás, minden irányban havas hegycsúcsok, vakítóan fehér bárányfelhők és kis buddhista imazászlók, de ami eleinte a legszebbnek tűnt az egészben, az mégiscsak a wifi volt.

Kérésünkre megkaptuk a wifi-jelszót, amit be is írtunk, majd a marcona recepciós bácsi mellékesen megjegyezte, hogy amúgy nem működik az internet. Viki megkérdezte, hogy akkor dekorációs célokat szolgál-e a router, mire a bácsi mondta, hogy igen.

Több kérdésünk nem is volt, most megyünk aludni, mert holnap négykor indulunk tovább.

Csandígarh merőben más volt, mint az eddigi úti céljaink közül bármi. Ide nem azért jöttünk, mert Vinód nyomdokain haladva a történelmi jelentőségű épületeket akartuk volna megcsodálni, esetleg a természetben gyönyörködni, hanem azért, mert… Na igazából nem is emlékszem, hogy miért, de úgy döntöttünk, hogy ide is elnézünk, és végül nem bántam meg, hogy jöttünk, mert merőben új élmény volt.

A helyiek nagyon büszkék rá, hogy a várost az ötvenes években szupermodern nyugati építészek tervei alapján hozták létre. Ez tényleg nagyon egyedivé teszi az indiai metropoliszok sorában, ugyanis a tipikus, évszázadokat tömörítő, mocskos, színes, szagos nagyvárosi káosz helyett a város itt számokkal jelzett szektorokra van fölosztva, a térképe meg pont úgy néz ki mint egy kockás abrosz.

Az utcákon minimális a forgalom, alig vannak emberek, a legtöbb épület pedig takaros, retró betonkocka. Nincsenek utcai árusok, nincs szemét, se tehenek vagy kecskék, viszont nagyon sok a fa és teljes a nyugalom. Kicsit így képzelem Almásfüzítőt a világvége másnapján.

Ennek megfelelően elég nehéz volt beosztani úgy a látnivalókat, hogy kitartsanak két napig. Első nap elmentünk a tóhoz, ami pontosan olyan, mint egy tetszőleges, néhány évtizede lelkiismeretesen kiépített a tó a világ bármely pontján. Gábor véleménye szerint minden pontosan ugyanolyan, mint a Tisza-tavon, annyi különbséggel, hogy itt mindenki turbánban van. Csak egyetérteni tudok.

Aztán elmentünk megnézni a Rock garden névre hallgató parkszerűséget, ami Csandígarh egyetlen látványos látványossága. Amint azt a neve is mutatja, különböző kövekből vannak benne összerakva dolgok. Ezek között vannak emlékezetesebbek (vízesés) és kevésbé, vagy máshogy emlékezetesek (kavicsokból összetákolt amorf izék).

Miután ezt is kivégeztük, elmentünk vásárolni. Mondták a szállodások, hogy remek vásárlási lehetőségek vannak Csandígarhban, és lelki szemeim előtt már megannyi kis bazársort láttam gyönyörűbbnél gyönyörűbb szuvenírekkel, de a 17-es szektorban nem várt más, csak a keserű csalódás. Lényegében egy közepesen igénytelen kínai piacra érkeztünk, de abból is a rendezett fajtára. Senki nem akart ránk sózni semmit, nekünk kellett megszólítani az árusokat, szinte megalázónak európainak találtam a bánásmódot.

Egy vicces dolog történt legalább. Delhiben felejtettem az utazós nyakpárnámat, ezért akartam venni egy újat. Bementünk a párna- és paplanszaküzletbe (ha valaki ilyesmiben gondolkozna, kaptam névjegyet, tudom ajánlani), ahol egy nagyon kedves szikh bácsinak körülbelül öt percen keresztül magyaráztam hindül és jelnyelven, hogy egy olyan párnát keresek, amit az ember utazáshoz szokott használni, megtartja a fejét, ha elalszik és könnyű elcsomagolni stb.

A bácsi egy idő után elunta a bemutatómat, megkérdezte, hogy „Do you mean a neck pillow?”, mire csak nagyon kicsit leforrázva mondtam, hogy igen, pontosan. Míg az elképesztően bolyhos, pink nyakpárnám megérkezett, a bácsi megkínált bennünket teával, és ránk tukmált még egy csomó rágcsálnivalót is. Viki is befutott, de mivel szegény nagyon náthás, ezért kért tőlünk zsebkendőt, ami egyikünknél sem volt.

Ekkor a bácsi előhúzott egy frottír, Miki egeres konyhai törlőruhát és elkezdett erősködni, hogy Viki azt használja. Annyira viccesen kellemetlen volt az egész, ahogy a bácsi rá akarta erőltetni Vikire a konyharuhát, Viki arca, amint nem tudta eldönteni, hogy melyik a nagyobb sértés, ha elutasítja, vagy ha belefújja az orrát egy vadidegen árus portékájába, hogy kicsordult a könnyem a visszafojtott röhögéstől és nem voltam benne biztos, hogy nem fogok hangosan visítani. (Végül nem tettem, de nem sok választott el tőle.)

Másnap megnéztük a rózsakertet, amiben nálunk kókadtabbak csak a rózsák voltak, úgyhogy az igazi élményt az esti plázalátogatás jelentette. A szállodások lelkesen ajánlották, hogy nézzük meg Csandígarh legnagyobb plázáját, mert csodásabbnál csodásabb dolgok találhatók benne a Mekitől a KFC-ig, és ez a legnagyobb helyi látványosság. Sági Peti is mondta, hogy mindenképp érdemes megfigyelni „az indiai középosztályt természetes környezetében”.

(Kis lelkiismeret-furdalással jegyzem meg, hogy végül csak azért mentünk el, mert ott vetítették a filmet, amit meg akartunk nézni, de elképesztően érdekes élmény volt végül.)

Indulás előtt még elugrottunk a szomszéd utcába ruhát varratni meg gyümölcsöt venni, úgyhogy kicsit sárosan és porosan ültünk be a kedves, leharcolt riksás bácsi mögé. Fél óra utazás után riksás bácsi hatalmas Mercedesek és BMW-k közé sorolt be a pláza hármas számú kapujához. A többieket a pláza bejáratáig vitte a sofőrjük, nekünk gyalog kellett bekullogni, és már ekkor sejtettük, hogy nem vagyunk eléggé exkluzívak.

Ez hamarosan megerősítést is nyert. Nagyon durva emberek voltak odabent: a legtöbben hozzánk hasonló színűre voltak fehérítve, és sokkal igényesebbek voltak egy random csütörtök estén, mint én, amikor nagyon kicsípem magam.

Tiszta tudathasadásos élmény volt az egész. Ami még a külsőségeknél is furább volt, hogy a Nyugat ilyen meghaladásának ellenére, nemcsak, hogy hindiül válaszoltak nekem az emberek, de hindiül is szólítottak meg. Mikor a mozi előtti biztonsági ellenőrzésen fennakadtam a táskámban levő doboz cigi miatt, hiába kérdeztem vissza háromszor, hogy mit kell csinálnom, mindannyiszor hindiül válaszoltak, és a sorban álló többiek is hindiül taszítottak ki maguk közül. (Megjegyzem, hogy már azért is nagyon megvetően néztek rám, hogy lány létemre ilyesmi van nálam, de mikor mondtam, hogy egy barátomé, aki a szomszéd sorban áll, az végképp kiütötte a biztosítékot.)

Ennek nyilván rettenetesen örültem, mert szerintem elég nehéz hindiül kommunikálni külföldiként. Mármint akár a fejemre is állhatok, de csomóan akkor is csak angolul fognak válaszolni. Örömmel vettem tehát, hogy Csandígarhban másként mennek a dolgok. Persze benne van a pakliban, hogy igazán csúfos kudarccal is végződhet a dolog. Sokaknak pandzsábi az anyanyelvük, és bár – saját véleményük szerint – tudnak hindiül is, egy izmos pandzsábi akcentus mindig megér egy misét. (Ezen kívül szerintem sokan vannak azok is, akik csak azt hiszik, hogy hindiül beszélnek, valójában tökre pandzsábiul mondják továbbra is

Most úton vagyunk Manálíba. Béreltünk egy autót sofőrrel, mert máshogy igen nehéz eljutni, viszont most a félsávos hegyi út teljesen bedugult, ugyanis iskolás gyerekek tartanak ülősztrájkot. Azt nem tudjuk, hogy pontosan miért, mert harminc kamion választ el tőlük, de az előbb elvonult mellettünk egy doboló bácsi, és két másik bácsi, akik egy nagy istenszobrot vittek a vállukon. Gondolom, úgy érezték, hogy ha már van egy szabad negyed sáv az úttesten, fölvonulnak. Kidugult a dugó, úgyhogy megyek inkább az utat figyelni, hátha, úgy kevésbé esünk le a hegyről.

Dzsaiszalmérba (-be?) a leghíresebb sivatagi városba azért mentünk, hogy egy fergeteges nomád tevetúrán vegyünk részt. Nem szeretném hosszasan részletezni, hogy miért nem tudtam a csapattal tartani, de amikor az ember szervezete már ennyire sok fronton mondja föl a szolgálatot, akkor általában bölcsebb teve helyett a tévét választani.

Főleg, hogy kivételesen a szállodánk is teljesen vállalható volt. Kicsit aggódtam eleinte, mert a neve („Mystic Dervish”) alapján nem tűnt annyira bizalomgerjesztőnek, de kiderült, hogy csak a névadó egy szörnyen spirituális muszlim (ld. Wifi-kód: „NamasteyG”). Egyébként pedig a hely is jól meg volt csinálva és a tulaj is nagyon jó fej volt. A kettő között persze volt összefüggés is, úgyhogy először az emberről írnék.

Valószínűleg igazi kalandor lehet a szó minden értelmében, mert az egész világot beutazta (ennek legékesebb bizonyítéka, hogy Magyarországon is volt – háromszor!) valamint annak ellenére, hogy kifejezetten szép, középkorú indiai férfi, nincs családja. Viszont cserébe rengeteg energiát fordít a szállodájára meg a vendégeire. Igényesen, sok szeretettel, és a kelleténél csak kicsit több dervissel van kialakítva a hely, az alkalmazottjai sem olyan szerencsétlenek, mint máshol szoktak lenni (Viki szokta mindig feltenni a kérdést, ami mindannyiunkat foglalkoztat, csak senki nem meri megkérdezni: „Ezek most mind fogyatékosak vagy csak nem értenek semmilyen nyelven?”).

A vendéglátás is teljesen nyugati stílusú annyi extrával, hogy minden egyes vendégre szán időt, leül velük beszélgetni, próbálja őket megismerni és segít mindenben, amiben csak tud.

Én tehát misztikus hangulatban próbáltam összeszedni magamat, míg a többiek kitevegeltek. Nagyon élvezték egyébként, Gábor bevallása szerint „atomcuki” bébibárányokat láttak, Viki szerelmes lett az egyik tevehajcsárba, Emőkének meg lett egy saját skorpiója (bár tőle azért hamar megváltunk. A skorpiótól mármint.)

Ezen kívül szerintem kicsit nomádabb volt a program, mint amire számítottak, mert a szafaris cég honlapján fullextrás, angolvécés sátrakról voltak fönt fotók, míg a valóságban három, homokbuckára dobott matracon aludtak, angolvécére pedig legfeljebb csak gondoltak. (Azt hiszem, ennyit tudtam írni a programról, amin részt sem vettem.)

Miután visszatértek, lemostak magukról néhány kiló homokot a fürdőszobámban, majd fölmásztunk a dzsaiszalméri erődbe, ami állítólag a világ legnagyobb erődjei közé tartozik. Erről feltétlenül nem lettünk meggyőzve, de az biztos, hogy nagy, sokan laknak benne, és hogy nagyon meleg van fönt. Ezen kívül még szép is, mert aprólékosan kidolgozott homokkő épületek vannak benne, de én kicsit csalódtam, mikor láttam, hogy egy csomót még csak most építenek és nem is olyan régiek.

A fő látványosságot hét dzsaina templom jelenti, amik szintén homokkőből vannak kifaragva, de valami elképesztően részletgazdagon. Gyönyörűek, és szerencsére csak mi vagyunk olyan marhák, hogy délben nézünk várost még a sivatagban is, így rajtunk kívül nem is volt turista bennük. Amit viszont ezzel kapcsolatban egyáltalán nem értettem az az, hogy miért mindenhol szent fonalas bráhmanák gondozták a templomokat (és szedték az adományt a turistáktól), amikor elméletileg két teljesen külön vallásról van szó. Ezt majd otthon meg kell kérdeznem egy bölcs embertől.

A városnézés után egy laza 16 órás vonatútra kerekedtünk föl Delhi irányába. A többiek két óra után begubóztak az emeleti fekvőhelyeikre, de mivel én pillanatnyilag kissé rokkant vagyok, az alsó szinten maradtam. Ugyanúgy, mint új legjobb barátom, Rádzsés, a duci dzsaina bankár, akiről a következő tíz órában MINDENT megtudtam, sőt, még annál is többet.

Az indiaiak imádnak beszélni (ugyanúgy, mint énekelni, költeni és szavalni), és igazából a beszédkényszerükkel csak a kíváncsiságuk versenyezhet. Rádzsés isteni szerencséje az volt, hogy volt egy kis nyugtom Ágrá óta, mert ott már azzal fenyegetőztem, hogy ha még egy indiai megkérdezi tőlem béna angolsággal, hogy honnan tudok hindiül és milyen országból jöttem (és hogy éhes vagyok-e, höhö), akkor megölöm.

Persze az is segített, hogy az ő rengeteg sztorijától már kicsit katatón állapotba kerültem, így amikor a szisztematikus vallatásomba kezdett, nagyon nem is ellenkeztem. Először csak a kötelező körök voltak, mint hogy mit tanulok az egyetemen („Nem, úgy értem a hindin kívül! Hisz az nem is tárgy ugye...”), mivel foglalkozik az apám, aztán, hogy férjhez mentem-e már és hogy miért nem. Na de miért? De tényleg miért? HOGYHOGY NEM?!

Volt egy idő, amikor ezzel a kérdéssel én is többet foglalkoztam, de azóta ugyebár aktualitását vesztette a téma, és nem gondoltam volna, hogy pont egy röfögve böfögő random indiainak kell majd komolyan magyarázkodnom.

A következőkben megpróbálom reprodukálni ennek a néhány órás beszélgetésnek a fő vázát.

- Mikor mész férjhez?

- Nem tudom, majd, nálunk az emberek később házasodnak.

- Értem, szóval akkor mikor mész férjhez?

- Nem tudom, majd egyszer.

- És a szüleid mikor kezdenek el neked férjet keresni?

- Nálunk nem a szülők keresik a férjet.

- Akkor házasságközvetítő? Nagynénik?

- Nem, senki nem keres senkit, hanem az emberek megismerkednek, szerelmesek lesznek egymásba, aztán vagy összeházasodnak vagy nem.

- Aha, értem. Szóval mikor mész férjhez?

- Nem tudom, majd ha megismerkedek valaki olyannal és úgy alakul.

- Akkor a szüleid még nem kerestek senkit?

- Mondom, hogy nem keresnek.

- És akkor mikor fognak?

Igazából sajnos csak most jut eszembe, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna azt mondani, hogy a szüleim jövőre megpróbálnak majd rásózni egy kulturált, jól kereső, gabonaszínű csávóra a megfelelő kasztból, csak egyelőre gyűjtögetnek a hozományomra.

Vagy azt, hogy már van férjem csak még akarok mellé egy másikat is, mert aki van, az nem eléggé izmos. Persze az se jó, mert akkor jönnének a kérdések, hogy miért nincs még gyerek. Rádzsés is mondta később, hogy igazából már el is vagyok késve a házassággal, mert így huszonöt felé már szorgosan szülnöm kéne. Az ő felesége huszonnégy, és már piszkálja is őket a nőgyógyász, hogy ki fognak csúszni az időből.

Őszintén nem értem, hogy az indiaiak miért ennyire monomániásak (Korántsem ez volt az első ilyen beszélgetés, csak a leghosszabb. Az általában nekem szegezett kérdésszentháromságnak ez a standard harmadik pillére a hindi és az ország után). Mármint… szerintem is fontos a házasság meg a gyerek, de egyrészt, nem fordul meg a fejükben, hogy ha már annyira sokan vannak, hogy sehol nem férnek el normálisan, akkor nem kéne ezt ennyire nyomatni? Másrészt… nem gondolják, hogy az embernek esetleg van privát szférája?

Ja, amúgy nyilván nem. Bele se merek gondolni, hogy milyen lehet korombeli indiai lánynak lenni.

Ezen kívül még annyi történt, hogy a többiek nagyon megfáztak, mert a fölső ágyakon úgy nyomatják a légkondit, hogy a kasmíri ágyneműhúzó fiú szerint csoda, hogy a hó nem esik odafönt. Így hát a tegnapi fél napunkon nem csináltunk sok mindent Delhiben, csak a lektorunk férjével megnéztünk két parkot, ahol nem volt semmi.

Ma már indultunk is tovább a hegyi túránkra. A kiinduló állomás Csandígarh, Harijáná és Pandzsáb tagállamok közös fővárosa lesz, ide vonatozunk pillanatnyilag. Abba is hagyom az írást, mert ha jól látom, a hárommal előttünk ülő bácsi most már elővette a szelfibotját, hogy jobb közös képet tudjon készíteni a gyanútlan fehérekkel, és a világért sem szeretnék rosszul kinézni a képen.

Puszik!

Dzsódhpur – a kelleténél hosszabb kaland

Dzsódhpurban csak egy napot töltöttünk, mert nagyon sok látnivaló nincs, amit meg érdemes volt megnézni, az egy napba is belefért.

Dzsajpuri szállodánkat fájdalmasan korán el kellett hagynunk, viszont mivel a kiinduló állomásról indultunk, meglepően pontos volt a vonatunk. Kifejezetten sok fehér utazott velünk, sőt egy kínai is.

Az speciel nagyon vicces volt, ahogy ez a megállapíthatatlan nemű ázsiai egyén odajött hozzánk, és annak ellenére, hogy ő földrajzilag meg kulturálisan elméletileg sokkal közelebb helyezkedik el az indiaiakhoz, mint hozzánk, ugyanazokról a dolgokról panaszkodott, mint mi és iszonyat sorsközösséget érzett velünk.

Rajta kívül voltak még németek, akik pofátlanul vidáman majszoltak egy hatalmas doboz európai péksütit, amit a Hiltonból hoztak magukkal, (Mi már napok óta különböző otthoni kajákról fantáziálunk és nagy nehezen tartjuk csak vissza egymást a délibábos lázálmoktól, amelyeknek fűszermentes, nem csípős ételek a főszereplői) miközben arról magyaráztak, hogy meg akarják ismerni az autentikus Indiát. Izé. Nem biztos, hogy a megfelelő helyen keresgélnek.

El kellett volna jönniük velünk riksázni, mert speciel ma az indiai hétköznapok elég tipikus szereplőihez volt szerencsénk: tapogatós koldusok meg egy hidzsra voltak műsoron. A tapogatós koldusok azért nagyon kellemetlenek, mert…. Tapogatnak meg nagyon koszosak. Még nálunk is jobban, pedig annak ellenére, hogy lényegében naponta többször megfürdünk kézfertőtlenítőben, szerintem a nap nagy részében komoly biohazardot jelentünk.

Mindennek ellenére a tapizós koldusok már szinte lejárt lemeznek számítanak, ami számomra az igazi újdonságot jelentette, az a hidzsra volt. Az indiai transzvesztitákhoz egy csomó babona kapcsolódik, tudnak jó meg balszerencsét is hozni, attól függően, hogy az ember ad-e nekik pénzt. Közhelyesen erőszakosak, igazából szerintem már sokszor a jelenlétük maga is balszerencse, ugyanis jó hangosak, belemásznak az ember aurájába és addig nem kopnak le, amíg az ember nem ad nekik (szerintük) elég pénzt.

Hát ma egy két méteres, borostás nő pattant be mellénk a riksába, és elkezdett az arcomba tapsikolni, meg össze-vissza fogdosni. Halálra rémültem és lepergett előttem az életem, meg az, hogy mennyi balszerencsét fogok én még mindennek következményeképp begyűjteni, mert hogy ötszáz rúpiásokkal volt tele a pénztárcám, és abból nem adtam volna olyan szívesen.

Nagyon vicces, hogy az embernek csak eleget kell foglalkoznia más emberek baromságaival és valahogy az elkezd hatni a tudatalattijára. Nem vagyok babonás, meg normál esetben a borotválatlan transzvesztitákkal sincs különösebb bajom, de rendesen megijedtem, hogy most mi lesz velem ezek után. Persze így utólag visszanézve a nap többi részére, lehet, hogy szert is tettem egy kis balszerencsére, de erről majd később.

Dzsódhpur még mindig egy nagyon poros, hárommillió lakosú falu, de a fő attrakciója, a Mehrangarh erőd szerencsére hasonlóképp megtartotta szépségét és vonzerejét az elmúlt években is. Elképesztően ki van találva ez az erőd-koncepció, mert lentről, a városból szuper jól néz ki ahogy a hegyen uralja a horizontot, föntről meg remekül érvényesülnek a város kis, kékre festett házai.

Az erődben található kiállítás kellemesen meglepett, mert a múltkor is élvezhető volt, de azóta még fejlesztettek is rajta és így már teljesen színvonalas az egész. Külön feldobta a hangulatot, hogy az erőd különböző pontjain hagyományos zenészek zenéltek.

A közönség is kulturáltabb volt, mint a múltkor, egyetlen nagyon fura élményem volt. Egy turbános, szoknyás bácsi, akinek hatalmas arany fülbevalója, kék szeme meg pörge orrú kis Mukk-cipője volt, egyszer csak megveregette a vállamat. Azt hittem, hogy kérdezni akar valamit, de kiderült, hogy csak nézni akart. Miután bámultuk egymást két percig – részemről kellemetlenül –, elmenekültem. A többi látogató rendesen viselkedett, csak egy fiúka akart szelfizni, de őt elkergettem.

Az erőd után bedőltünk egy kedves család meghívásának, akik autentikus házi koszt ígéretével csábítottak bennünket a tetőteraszukra. Látszott, hogy nem örültek, amikor végül nem akartunk enni semmit és csak italokat kértünk. Körülbelül fél órát töltöttünk náluk, ami alatt el se kezdték elkészíteni a rendelésünket, viszont cserébe hatalmas vihar kerekedett.

Mindenképp el akartuk érni a vonatunkat, ezért úgy döntöttünk, hogy nem várjuk meg a szerencsétlekedés végét, hanem elrohanunk az állomásra. Akkor már kezdtek erőszakosak lenni és a konyhában még ránk tukmáltak két pohár (nejlonzacskóból kitöltött) narancslevet, amiért aztán pofátlanul sok pénzt kértek, de már olyan idegesek voltunk, hogy nem is foglalkoztunk a kérdéssel, csak fizettünk és rohantunk.

Mint utóbb kiderült, fölösleges volt a menekülésszerű távozás, mert a vonatunk pontosan két órát késett a kiírthoz képest, így összesen három órán keresztül élvezhettük a dzsódhpuri vasútállomás vendégszeretetét.

A végére már indiaiabbak lettünk, mint az indiaiak. Az elgondolkoztató mélypontot az jelentette, amikor Vikivel az ivókút szélén ülve arra lettünk figyelmesek, hogy elsprintelt mellettünk egy jó húsban lévő egér. Mi csak megállapítottuk a tényt, majd folytattuk az unatkozást, viszont a mellettünk ülő indiaiak rémületükben háromfelé futottak.

Ezután úgy döntöttünk, hogy européer jellegünket vissza kellene nyerni valamilyen szinten, így megmostuk a fogunkat a peron közepén található ivókútban. Ezt amúgy mindenki csinálja, sőt én már fürdő, illetve hajat mosó embert is láttam itt, de ezek a hipokrita indiaiak úgy néztek ránk, mintha még nem láttak volna fehér embert a peronon fogat mosni.

Aztán persze az kicsit megint elgondolkodtatott, hogy a peronon álló többi fehér is úgy nézett ránk, mintha még nem láttak volna hasonlót. Valószínűleg mind a két feltételezésnek van valóságtartalma, de nem érdekel, mert most olyan ragyogó és magabiztos lett a mosolyom, hogy a magyar fogorvosok szövetsége is megirigyelhetné.

Szerintem elég jól bírjuk a strapát egyébként is, de most muszáj is kicsit visszaszorítani a civilizációs elvárásokat, mert elindultunk a nagy dzsaiszalméri sivatagi túránkra. Nem bánnám, ha kellemetlenül turistajellegű lenne, mert valójában egyáltalán nem akarok megismerkedni a sivatagi élet keménységével, de ennek ellenére lelkiekben azért igyekszem felkészülni. Mikor legközelebb jelentkezem, már be fogok tudni számolni tevés kalandjaimról, amelyek remélem, nem lesznek túl számosak.

Puszi mindenkinek, szerettelek titeket.

Dzsajpur egy csodálatos hely. Uttar Pradés után egyenesen üdítő Rádzsaszthán fővárosa, de ettől függetlenül szerintem európai mércével is vonzó és élhető város. Sajnos ehhez képest viszonylag kevés időt tudtunk itt eltölteni, amelyhez az indiai állami vasutak is hozzátette a magáét. Több órás késéssel futottunk be, úgyhogy már semmilyen látványosságot nem tudtunk megnézni az első nap.

Helyette mi lettünk látványosság, amikor a szállodánkhoz közeli kis étterembe beültünk vacsorázni. Nagyon takaros és tiszta hely volt, de szerintem a dzsajpuri őslakos kemény magon kívül senki nem jár oda, így teljes megdöbbenést keltett a kis kompániánk.

Az éttermesek számára egyedül Gábor volt értelmezhető létforma, mert ő nem csak, hogy férfi, de még mi is sokszor indiainak nézzük és nem találjuk meg a tömegben.

Ezen kívül hárman vagyunk lányok a csapatban, akik közül igazán senki nem passzol az indiaiak által ismert nőminták közé. Vikinek ugye alapvetően hatalmas raszta haja van, viszont cserébe semmiféle gátlása nincs és gyakorlatilag azt csinál, amihez épp kedve van, úgy és akkor, amikor akarja. Mondanom sem kell, hogy ez meglehetősen távol áll az indiai lányok megszokott viselkedésétől.

Emőke kedves és visszafogott, viszont szőke Rapunzel-haja van, ami az átlagos indiaiak számára elemi erejű megdöbbenést okoz. Szerintem én vagyok a legkevésbé kiakasztó jelenség a magam átlagosságával, de ezt így persze nehéz eldönteni.

Ha csak sima turisták volnánk, akkor mindez pusztán fura és egzotikus lenne, de mindez tetézve van ugye azzal, hogy tudunk hindiül, meg a „fehérek indiai ruhában” vonal is fura számukra szerintem. Így hát megrázóak vagyunk.

Mindennek a konkrét eredménye az volt, hogy az étterem öt alkalmazottjából négy folyamatosan bennünket bámult és egyetlen legény volt a gáton, aki fél szemmel krumplit pucolt és főzött, miközben a másik fél szemét nyilvánvalóan le se tudta venni rólunk.

Másnap egy nagy hindu ünnep, a raksábandhan forgatta föl a várost. Ez az ünnep a testvéri kapcsolatok megerősítéséről szól. Ilyenkor a nők karkötőt adnak a fiútestvérüknek azért, hogy emlékeztessék őket arra, hogy meg kell védelmezniük őket. Ez a gyakorlatban inkább nagy vendégjárást jelent, hisz a férjük háztartásában élő asszonyok gyakran egyedül ilyenkor találkoznak vér szerinti rokonaikkal.

Ennek egyenes következménye a hatalmas dugó a dzsajpuri belvárosban, mert minden elképzelhető közlekedési eszközön (többek között tevén) ünneplő ruhás emberek igyekeznek egymáshoz. Annak ellenére, hogy kétszer annyi ideig ültünk dugóban, mint kellett volna, remek látvány volt a sok szép szári (bukósisakkal kiegészítve) a szürreális járgányokon.

Megnéztünk pár kötelező látványosságot, majd úgy döntöttünk, hogy szót fogadunk a lektorunk férjének és elmegyünk abba az étteremmel kombinált skanzenbe, amit annyira ajánlott nekünk. Nem ez volt életünk legjobb döntése, mert utolért bennünket a monszun egyik utolsó csápja és nemcsak, hogy rommá áztunk, de az esténket is taccsra vágta.

A turistacsalogató programokat (elefántsimogatás, hennázás, tánc, zene és egyéb kultúrprogramok) esőben nem tartották meg, így csak a kelleténél autentikusabb kaja jutott nekünk (annyit mondanék, hogy a levéltányér mállott, az agyagpohár pedig eresztett), bunkó kiszolgálás keretében. Viszont cserében két órán keresztül utazhattunk olyan riksában, amiben távirányítós rádió volt. Viki ilyenkor szokta idézni a Módí-féle kampányszöveget, hogy „India rising”.

Másnap ellátogattunk a város szélén található gyönyörű középkori erődbe, voltunk egy nagyon szép kertben, egy puccos hindu templomban és egy őrült shoppingolásban csúcsosodott ki a nap.

Szerencsétlenségemre nagyon olcsón lehet remek könyveket kapni, úgyhogy már nem igazán tudom behúzni a hátizsákom és már el se bírom nagyon. Kicsit kezdem magam úgy érezni, mint egy csiga, akinek állandóan cipelnie kell a házát.

Amikor először jártam Ágrában, a Tádzs Mehel, a Vörös Erőd és még annyi más mogul építészeti remekmű hazájában, teljesen kiakadtam, hogy mennyire mocskos a város. Ez másodszorra is ugyanilyen. Én tényleg azt hittem, hogy most jobbnak fog tűnni, de… nem.

Persze ez nem teljesen igaz, mert Ágrának ezúttal láttam nagyon szép és rendezett részeit is. Most tök jó környéken laktunk, kimentünk az egyik burzsuj külvárosba is, sőt láttuk, hogy a Tádzs Mehelt is kifejezetten kezdik világszínvonalúvá fejleszteni (meg persze Benáresz után minden nagyon rendezettnek tűnik egyébként is). Azt külön nagyon viccesnek találtam, hogy a plázák is ugyanúgy egy kupacon épülnek föl, mint ahogy a hasonló profilú, hagyományos kisboltok egymás közelébe telepszenek Indiában.

A szemét viszont még mindig sok, meg az emberek itt valahogy igazán szörnyűek voltak most.

Viki fogalmazta meg a legjobban, hogy ezeken a turistahelyeken egyszerűen nincs olyan ember, aki hátsó szándék nélkül közeledne és ne pénzt akarna csinálni belőlünk. Ennek a csimborasszója az a jelenet volt, amelynek én személyesen ugyan nem voltam tanúja, de elmondás alapján is kiválónak találtam. Viki és Gábor mellett elment az utcán egy középosztálybeli, jó külsejű kisfiú biciklivel és menet közben odakiáltotta nekik, hogy „Hello Sir, ten rupees!”.

Annak azóta többször is tanúja voltam, hogy teljesen random, nem koldus emberek, de főleg gyerekek odajönnek hozzánk és pénzt kérnek. Nem teljesen értem, hogy miért alakult ki ez a beidegződés, hogy fehér ember=adakozó ember, de egy idő után kicsit idegesítő tud lenni. Főleg, hogy bőrszínünktől függetlenül elég csóró diákok vagyunk, amit viszont senki nem akar elhinni.

Apropó bőrszín és beidegződés. Nagyon sok indiai érzi úgy, hogy ha külföldi turistát lát, muszáj vele lefényképezkednie. Azt már korábban írtam, hogy szerencsémre én már labdába se rúgok a szőke és a raszta lányok mellett, de Ágrában még nekem is volt egy igazán kellemetlen élményem ezzel kapcsolatban.

Miután a déli napsütésben végig vergődtük magunkat a Tádzs Mehelen, a kijárat közelében lerogytunk egy fa árnyékába kipihenni a fáradalmakat. Egyszerre arra lettünk figyelmesek, hogy leült közénk egy lány fényképezkedni, majd még egy, majd még egy, majd még egy és az egésznek az lett a vége, hogy félkörben álltak körül bennünket az indiaiak és már minden udvariaskodás és köntörfalazás nélkül vakuztak bele az arcunkba. Ekkor kicsit emelt hangon érdeklődtem, hogy mégis mit gondolnak, mit csinálnak.

Aki azt hinné, hogy zavartatták magukat a lesifotósaink, az nagyon téved. A végén egy lánytól még meg is kaptam, hogy mivel az ő Indiájában vagyunk vendégek, ezért kötelességünk tűrni, hogy fotózzanak. Ezt viszonylag meglepő fordulatnak találtuk, úgyhogy inkább arrébb is álltunk.

Ezen kívül persze kellemesen telt az ottlét. Sok szép dolgot láttunk, amiket én a múltkor kihagytam. Akbar síremléke nekem például sokkal jobban tetszett, mint a Tádzs, meg az ágrái Vörös erőd is sokkal érdekesebb és gazdagabb, mint a delhi. Találkoztunk itt tanuló magyar ismerősökkel is, úgyhogy összességében a látogatás mérlege inkább pozitív volt, de sajnos kicsit nehéz elvonatkoztatni a többitől.

Sebaj, ennek fényében csak még jobb volt az amúgy is csodálatos Dzsaipur.

Váránaszíba való érkezésünk már a kezdetektől predesztinálva volt arra, hogy fura legyen. Először is sokat késtünk, majd egy olyan kocsiban ültünk, ahol valahogy mindenki arccal nekünk ült és a mindenki, az most a szokásosnál is több embert jelent. Komolyan mondom amúgy, ha nem lesz tömegiszonyom, mire hazamegyünk, akkor már semmi bajom nem lehet az életben.

Késtünk vagy másfél órát, tehát a már eredetileg is kellemetlen éjjel fél 12-es érkezéshez képest az egyenesen horrorisztikusnak tűnő 1 óra tájékán érkeztünk meg. A lépcsőn felfelé baktatva elszáguldott mellettünk egy talpig narancssárgába öltözött hindu szent ember-különítmény, és még mindig azon gondolkoztam, hogy melyik vonathoz igyekezhetnek ilyen tempóban azok az emberek, akik lemondtak a világról és nem foglalkoznak már ilyen dolgokkal, amikor lecsaptak ránk a riksások az állomás előtt. Még korábban felhívtam a szállodát, hogy ugyan küldjenek már ki valakit elénk az állomásra, de úgy tűnik, hogy az egy csillagos szállodákban ez nem tartozik a szolgáltatások körébe, így kénytelenek voltunk más megoldást keresni.

Előre kifizetett taxival akartunk menni, hátha úgy kevésbé vágnak át, de a pultban nem volt hajlandó kiszolgálni a fickó, így végül választottunk egy kevésbé fenyegető külsejű riksást. Balszerencsénkre tartozott hozzá egy nagybácsi is, aki az első kanyarban beszállt és hazáig szórakoztatott bennünket. Először csak angolul magyarázta, hogy mennyire örül annak, hogy beszélünk hindiül, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül elkezdett énekelni sírig tartó barátságunkról, majd benyomott pár számot a telefonján és megmutogatta a kisfia fotóit, végül elővette a noteszt.

A notesz alapján úgy tűnt, hogy ő valamiféle riksás idegenvezető, és elégedett kuncsaftjainak hálálkodó litániáit tartalmazza a kis könyve. Ezeket nekem kellett felolvasnom az úton. Krisna, a riksás, világított a mobiljával, lapozgatott, és mutatta, hogy mit olvassak föl hangosan a többieknek. Most sem tudom, hogy hogy bírtam ki röhögés nélkül az egészet, de mint utóbb kiderült, én még a jobbik helyzetben voltam, mert a többiek látták, hogy milyen tájakon haladunk át és izzadtak. A végén bekanyarodtunk egy teljesen kivilágítatlan nyomornegyed közepére, és akkor már én is azt gondoltam, hogy itt fognak megölni és feldarabolni, de amúgy nem, csak a szállodánk itt van.

Reggelre kiderült, hogy ez nem is nyomornegyed, hanem a város maga, csak földutak vannak, meg sok kicsi kunyhó. A szállásunkkal különösebb probléma nem volt, csak eléggé rapszodikusan működött az áram meg az internet. A legfurcsább jelenségeknek voltunk tanúi: nem volt áram, de ment az internet; volt áram, de nem működtek a konnektorok; az egész hotelben volt minden, csak nálunk semmi vagy fordítva. Az alaphelyzet leginkább az volt, hogy nem volt se áram, se internet, csak teljesen szürreális időpontokban. Ehhez valamennyire hozzá lehet szokni.

Amihez nem sikerült, az az, hogy minden áldott reggel hangos és kitartó tehénbőgésre ébredtünk, illetve arra, hogy a cselédlány a szobánk ablaka alatt mosogatja a fémedényeket. Az elmúlt két napban ez kiegészült azzal is, hogy különböző vándor árusok reklámozták üvöltve a portékáikat.

Ma reggel malaczokogás is volt. Mindig elutasítom a Farmville-meghívókat a Facebookon, nem gondoltam volna, hogy így kell majd megbűnhődnöm ezért. Hogy mondjak valami pozitívat is, rengeteg állatfotót készítettem: különböző színű és méretű malacok, tehenek, bivalyok, kecskék, tyúkok, majmok és kutyák kerültek be a fotóalbumomba, akik mind az utcákon élik szorgos állatéletüket.

A város: 5 napot töltöttünk itt, de Benáreszből lényegében semmit sem láttunk. Még mindig tart a monszun, és a fél város víz alatt van. A jellegzetes ghátakat, a Gangeszhez vezető lépcsőket elöntötte a víz, szóval se a híres esti Gangesz-szertartást, se a még híresebb halottégetést nem tudtuk teljes pompájában megcsodálni. Cserébe a Gangeszből többet is láttunk, mint amennyire számítottunk. Vagy amennyit szerettünk volna. Ezen kívül minden nap órákon keresztül ömlött az eső, úgyhogy kimenni se tudtunk igazán, illetve mikor elállt, és kimerészkedtünk, dzsuvatengerré változott utcákon kellett helyt állnunk.

Az egyetlen híres hely, amit minden probléma nélkül meg tudtuk nézni, az Szárnáth volt, a Buddha első prédikációjának helyszíne. Tuktukkal mentünk, ami egészen megdöbbentő élmény volt, mert Váránaszíban is nagyon nagy a forgalom. A Google Maps szerint Szárnáth 12 km-re volt a szállásunktól, de több, mint egy órás volt az út. Riksák és robogók dominálnak az utakon, de minden jármű megfordul, amit csak az ember el tud képzelni. Traktor, kamion, busz, kis autó, nagy autó, lovas szekér, bicikli – és rengeteg tehén. Benáreszben komolyan akadályozzák a forgalmat. Simán kifekszenek a legforgalmasabb autóút közepére, és ott relaxálnak. Kicsit ellensúlyozzák így azt, hogy (többek között ettől) mindenki más nagyon ideges.

Riksából elég jól látszik a közelharc, amit a forgalom különböző résztvevői vívnak egymással. Ez általában rugdosásból, anyázásból és tolakodásból áll. Ennek ellenére a balesetek szerintem viszonylag ritkák: az első ütközést tegnap éltük át, amikor a riksánkra rátolatott egy nagy, kormányzati autó és egy kicsit megigazította az első rendszámtáblánkat. Nagy feszültség mondjuk ebből se volt, kicsit veszekedtek egymással, előkerült néhány felmenő és rokon neve, de amúgy semmi extra. Bennünk szerintem mélyebb nyomokat hagyott az esemény, mint a riksásunkban.

Szárnáth amúgy szintén a semmi extra kategóriájába tartozik, nem maradt meg túl sok minden az eredeti kolostorokból, ami megvan, azt meg indiai gyerekek használják mászókának. Maradt egy sztúpa (faragások nélkül), a mozdítható dolgokat meg bevitték egy múzeumba. Ott mondjuk szép szobrok voltak, csak egy srí lankái buddhista zarándokcsapattal együtt érkeztünk, úgyhogy sokat nem láttunk a kiállításból, de amit igen, az jó volt.

Az utolsó napra maradt a leghíresebb templom, a Visvanáth mandir. Már korábban is próbáltunk bemenni, de útlevelet kérnek a bejutáshoz, azt meg nem vittünk magunkkal. (Ki megy útlevéllel templomba mégis?) Ma újra elmentünk útlevél-fénymásolattal, de én személy szerint már megint nem tudtam bemenni, mert ezúttal vízum-fénymásolatot nem vittem (na de tényleg, miért vinnék?), viszont annyira nem is bántam, mert elképesztően nagy tömeg volt.

Pontosan nem értettem, hogy miért, de azt magyarázták, hogy most van szávan hónapja, és ilyenkor valamiért sokan zarándokolnak Benáreszbe narancssárga ruhában, mezítláb, Gangesz-vizes mini marmonkannákkal a nyakukban (bár ezt gondolom nem magukkal hozzák, hanem innen van). Tehát azokon az utcákon, ahol nem a Gangesz, ott lényegében a zarándokok hömpölyögnek, hogy különböző helyeken sorba álljanak, kántáljanak, home-made hangszerek kíséretében énekeljenek, illetve mindeközben konstans forgalmi dugót képezzenek. Nem szomorkodom tehát nagyon, hogy nem tudtam velük együtt tejet locsolni Siva lingájára, de Viki és Gábor bementek, nekik tetszett, úgyhogy az is valami.

Míg ők bent voltak, Emőkével szorgosan kerülgettük a zarándokokat, teheneket, árusokat, idegenvezetőket és szent embereket. Itt sokkal rámenősebbek volt mindenki, jobban megbámultak, beszólogattak, meg nehezebb volt lerázni őket. Azt nem értem, hogy miért, mert itt tényleg sok nyugati turista is van, nem gondoltam volna, hogy pont ránk fognak cuppanni.

Tehát annak ellenére, hogy ez a hinduizmus egyik legszentebb városa, a gyakorlatban szerintem a legprofánabb hely, ahol valaha is jártam. Brutális tömeg van mindenhol és olyan mocsok, hogy visszatérő eleme volt a beszélgetésünknek, hogy vajon miért nem tört még itt ki valamilyen tömegjárvány. Persze lehet, hogy emögött az a logika, hogy ha az ember itt el tud vonatkoztatni ettől a környezettől, akkor bármire képes.

A vallásból itt egyébként elég komoly üzletet lehet csinálni, úgy tűnik, hogy az indiai zarándokok és a nyugati turisták is vevők erre. Szinte csak vallási szertartások kellékeit, szentképeket, istenszobrokat, Gangesz-vizet meg hasonlókat lehet kapni, ezen kívül pedig akármi megvásárolható, legyen akár szó egy egyszerű áldásról vagy magáról a megszabadulásról.

Az egyik legtrendibb turistalátványosság a halál és annak különböző aspektusai. Mindennek hatására itt még ezt sem lehet komolyan venni, pedig a hinduk szerint Benáresz a legjobb hely meghalni, mert ha az embert itt égetik el, és a hamvait a Gangeszbe szórják, akkor biztos, hogy megszabadul a létkörforgásból. Ezért annyira hétköznapi az utcán rohanó halottas menetek látványa, hogy az ember a harmadik után már meg sem lepődik. Ez persze így nem teljesen igaz, mert amikor Viki és Gábor mesélték, hogy látták, ahogy egy szent embert majdnem beejtettek a halottszállítók az éttermünk ablakán, akkor azért meglepődtem.

Meg egy kicsit akkor is, amikor útban voltunk a Manikarnika-ghát, a leghíresebb hamvasztóhely felé, és szembejött velünk egy halottas menet és leszólított a jobb hátsó halottcipelő. Először nagyon alaposan végigmért tetőtől… derékig, majd kiszállt a kötelező „Rám nám szatja hai” - kórusból és jött helyette a „Hello, madame, how are you?”. Mély és spirituális hely ez a Váránaszí.

A következő úti cél Ágrá, ami persze ezzel a spiritualitással nem kelhet versenyre, de azért még várnak izgalmak. Most vonatozunk. De máshogy. Nagyon máshogy. Anélkül vettem jegyet az AC 3-tier kocsiosztályra, hogy igazán tisztában lettem volna a jelentésével. Most már minden értek viszont: nagyon sok ember, nagyon kicsi helyen, 3 szinten, hidegben. Egy otthoni gyorsvonat-fülke méretű helyre vannak fekvőhelyek 3 szinten bezsúfolva, és ennek a 6 helynek a végében még van 2 másik ágy is.

A csomagokat nem igazán lehet hova rakni, meg úgy annyira saját magunkat sem. Szinte sajnálom, hogy már csak 11 órát utazunk így. Egyedül a mi fülkénk van amúgy tele, a többiben alig utaznak. Velünk egy nagyon kedves dzsaipuri házaspár ül, akik eddig nagyon cukin beszélgettek, most viszont a néni elkezdte fölolvasni a Bhagavad Gítát, a bácsi meg mindenképp engem akar megtanítani hindiül számolni, akkor is, ha én épp valami mást csinálok. Vagy csinálnék.

Epilógus: annak ellenére, hogy eleinte teljesen bizarr érzés két másik ember között heringkedve aludni egy bőrasztalon a levegőben egy mozgó vonaton, tulajdonképp ki van ez találva és nem is olyan rossz. Ez tulajdonképp egy örök érvényű igazság Indiában. Attól, hogy valami életveszélyesnek és működésképtelennek tűnik, még korántsem biztos, hogy az, sőt, elég hamar hozzá lehet szokni. Ezzel az optimista végszóval búcsúzom, következő adásunkkal Ágrából jelentkezem.

Lakhnaú Uttar Pradésnek, a legnagyobb, legszegényebb és leghírhedtebb indiai tagállamnak a fővárosa. Utoljára a 19. században volt menő, de akkor nagyon, mert ez volt a muszlim udvari kultúra fellegvára. Azóta inkább kasztháborúk meg szegénység vannak, de az összes kedvenc bollywodi kurtizános filmem itt játszódik, meg a kathaktanárom gurujának a guruja is a lakhnaúi tradíciót követi, úgyhogy nagyon el akartam jönni ide. A fentebb említett okok miatt kicsit aggódtam, hogy mire számíthatunk, és a legrosszabb félelmeim látszottak beigazolódni, mikor kijöttünk a vasútállomásról és arcon csapott bennünket Uttar Pradés. Elképesztő tömeg, hangzavar, bűz, por és igénytelenség. Az első riksásunk jól átvágott bennünket, a szállodánk portása igazából azt sem tudta, hogy kik vagyunk és mit akarunk, és legalább fél óra telt el a becsekkolással. A szobánk még indiai standarhoz viszonyítva is elég viseltes volt. Az én ágyneműmön egy terjedelmes chicken tikka masala folt díszelgett, Emőke ágyán pedig vastag fekete szőrök voltak, pedig én nem kajáltam az ágyon, Emőke meg szőke. Ez némi gyanakvásra adott okot. A recepciós ekkor felküldött négy fiúkát, akik közül egy ágyneműt cserélt (utólag alaposabban elemezve a helyzetet valószínű, hogy az ágyneműinket egymással cserélte ki), a másik három pedig nézte őt. Persze most igazságtalan vagyok és sarkítok, mert az egyik fiú valójában egy virágpermetezőből vécéillatosítót spriccelt szét a szobában („room phreshener” saját bevallása szerint). Miután ilyen remekül kitakarították a szobát, nem voltak hajlandóak kimenni. Mi próbáltunk nem tudomást venni róluk, mert úgy gondoltuk, hogy azért az nem biztos, hogy extra honoráriumot érdemel, hogy kaptunk kevésbé mocskos ágyneműt és összebüdösítették a szobát, de teljesen odacövekeltek és nem mozdultak. Akárhányszor valamelyikünk a táskájához nyúlt, egy emberként néztek oda reménykedve, kicsit úgy, mint ahogy a halak tudnak egy helyre összegyűlni, mikor valaki megjelenik egy halkajás dobozzal. Addig lebzseltek az ajtó környékén, és csináltak egyre randomabb dolgokat a szobában, míg adtunk nekik pár rúpiát, és akkor hajlandóak voltak lekopni.

Ezek után nem voltak túlzottan nagy reményeink a várossal kapcsolatban sem, de valahogy sikerült megfognunk az isten riksásának a lábát (vagy az isten lábának riksását? Mindegy, az a lényeg, hogy csodálatos), akinek köszönhetően két teljesen élvezhető napot töltöttünk itt. Sok fajta riksással találkoztam már, de egyszerre kedves, rendes és nagyon értelmes riksással még nem. Remekül elbeszélgettünk az élet nagy dolgairól, kíváncsi volt Magyarországgal kapcsolatos dolgokra (tegnap reggel például azt újságolta, hogy este Hosszú Katinkát nézte a tévében), megmutatott nekünk egy csomó jó helyet, amikről magunktól nem is tudtunk volna és mindezért alig volt hajlandó pénzt elfogadni. Nem is értem.

Első este elvitt bennünket először lakhnaúi street foodot enni (ami korántsem annyira hipszter, mint otthon, de finom és olcsó), majd a British Residency-hez, ami a Brit Kelet-indiai Társaság lakhnaúi képviselőjének volt a lakhelye, de elég csúnyán szétlőtték az 1857-es szipojlázadás idején, azóta meg egyre romosabbak az épületek. Viszont egy gyönyörűen karbantartott park közepén van, ami a lakhnaúi párok kedvenc randihelye. Mi is jót sétáltunk, teljesen elképesztő a hely: nagy pálmafák, gyarmati stílusú épületek meg egy random mecset. A britek azért tudtak építeni, ha arról volt szó. A helyiek is nagyon értékelik a parkot, tegnap meg különösen, mert ott voltunk mi is. Meggyőződésem amúgy, hogy rajtunk négyünkön kívül pillanatnyilag nincs fehér ember a városban. A másik meg az, hogy az elmúlt két napban lakhnaúiak tucatjainak Facebook-oldalán bukkantak fel a fotóink. A kettő között van összefüggés, azt hiszem. Megszállottan fényképezkednek velünk, Emőke és Viki igazi sztárok a szőke ill. raszta hajukkal, Emőkének ma még egy indiai csecsemőt is a kezébe nyomtak, mint kelléket a „one photo, madame, please” elkészítéséhez.

Akik még hasonlóképp lelkesednek értünk, azok a többé-kevésbé önjelölt idegenvezetők. Ma három turistahelyen is voltunk, és mindenhol fürtökben lógtak rajtunk az unatkozó tour guide-ok. Persze belőlük is több fajta van, a legjobban az őszinte idegenvezetőket lehet kezelni, akik odajönnek, megpróbálnak meggyőzni arról, hogy sokkal teljesebb lesz az életed, ha felbéreled őket alig 50 rúpiáért, mert nekik meg tudod mondani, hogy eszed ágában sincs és tűnjenek el. Van a sunyibb fajta, aki felajánlja életét és vérét és cserébe azt mondja, hogy te döntsd el, mennyit fizetsz. Ők kicsit kitartóbbak és tovább győzködnek. A legrosszabb fajtából viszont két bácsit is kifogtunk. Nekik hiába mondod, hogy nem vagy rájuk kíváncsi, egyedül szeretnéd megnézni, nincs pénzed, nem érdekel, nem beszélsz se angolul, se hindiül, leprás vagy és süket stb., ők akkor is jönnek veled, egyáltalán nem zavartatják magukat. A legrosszabb bennük, hogy általában sem hindiül, sem angolul nem lehet őket megérteni, de ha elcsípsz valamit, annak sincs értelme, mert csak azt mondják el, amit eddig is tudtál. A képgalériában a bácsi konkrétan a képek címeit olvasta föl. Az első képen olyan volt a naváb cipője, hogy bármelyik irányból nézted, rád mutatott a hegye, és a továbbiakban ez jelentette a képcímen kívül a másik referenciapontot: volt-e hasonló elem az aktuális képen vagy sem. Mikor nem akartuk busásan megjutalmazni az információcunamiért, rendesen felháborodott.

A képgaléria amúgy is béna volt, de a másik két hely, amit bejártunk az eléggé kárpótolt. Két síita szent helyen is voltunk, a kisebb és a nagyobb imámbárában, amiről idegenvezetőinktől nem sikerült igazán megtudnunk, hogy mire voltak valók eredetileg, de pillanatnyilag látványos fotóháttérként szolgálnak különböző muszlim családok számára. Rengeteg muszlim van a városban még mindig, úgyhogy ez szerintem elég érdekes színfoltja lesz az utazásnak, főleg, hogy a következő állomás Váránaszí lesz, a hinduizmus egyik legszentebb városa. Itt nagyon sok a mecset és síremlék, nagyon kevés a nő az utcán, aki van, ők is eléggé el vannak takarva. De van hús. Bár az utcán elsősorban még kecske meg bárány formájában található meg, de éttermekben ők átalakulnak a híres lakhnaúi kebabbá, ami annak ellenére, hogy undorító, két nap alatt kétszer ugratott be. Először puha kecskepogácsa formájában (abból mondjuk egy falatot se ettem) jelent meg a tányéromon, ma meg megkóstoltam Gábor bivalykebabját, de legközelebb majd csak akkor fogok ilyet rendelni, ha minden áron sült kenőmájas ízére vágyom. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kebabon kívül nagyon kellemesen csalódtam az indiai konyhában is, napok óta finomabbnál finomabb kaják akadtak az utamba, úgyhogy most már kicsit aggódom is a vonalaim miatt. Főleg, hogy a cukrot nem spórolják ki semmiből, még a tejet is úgy hozzák a kávéhoz, hogy előre meg van cukrozva, sőt, gyakran automatikusan rakják bele a fagyit is.

Apropó kávé, ezt nem gondoltam volna, de életem egyik legjobb kávéját azon a helyen ittam, ahová el se akartam menni soha. Indiában elég gyakoriak a savtámadások, sok lányt öntenek le savval viszonzatlan szerelem, csipcsup viták vagy gyakorlatilag bármilyen random oknál fogva savval, ami szerencsétleneknek teljesen szétmarja az arcát. Több NGO is dolgozik azért, hogy valahogy javítsanak az életkörülményeiken a túlélőknek, és az egyikük kitalálta, hogy kávézókat fognak működtetni. Lakhnaúban is van egy ilyen, és az egyetlen itteni ismerősöm oda vitt el kávézni bennünket. Meglepően kellemes volt az egész, meg nagyon érdekes volt a találkozás is. Az ismerősöm egy nagyon sajátos életfilozófiával rendelkező író, akivel a tavalyi lengyelországi hinditáborban ismerkedtem meg. Nagyon szabad szellem, kicsit talán jobban is átéli a művész-életérzést a kelleténél, de cserébe nagyon nyitott gondolkozású és bármiről lehet vele beszélgetni, nem kell olyan óvatosan, mint sok más indiaival. Elvitt bennünket sétálni a városba is, aztán meg az újságíróklubba, amiről azt hittük, hogy indiai utunk legelegánsabb része lesz, viszont sokkal inkább a legbizarrabb kaland volt. Ha a „lebuj” szót kellene definiálnom, akkor az uttar pradési újságíróklubbal tenném ezt. Elképesztően mocskos volt a hely és csupa szebb napokat látott, de pillanatnyilag elég masszívan alkoholista művészlélekkel volt tele. A földszinten három ember lézengett, akik egy mikrofonba üvöltötték rosszabbnál rosszabb költeményeiket, és nem zavarta őket, hogy nincs közönségük. Mi sem a közönség nem létező soraiban foglaltunk helyet, hanem az emeleti „különterembe” kísért bennünket a pincérünk, aki olyan koszos volt, hogy először észre sem vettem, hogy még értelmi fogyatékos és részeg is. Nem rémlik, hogy rendeltünk volna, de hamarosan megérkezett mindannyiunk számára a nyers kecskepogácsa egy koszos fémtányérra készítve. Ami író barátunkat és a sofőr szerepét játszó lakótársát illette, ők rögtön rátértek a vízzel fölöntött whiskey-re. Valahol megnyugtató volt, hogy csak addig kell úgy piszkálnom az ételt a tányéromon, mintha ennék, míg be nem rúgnak, viszont figyelembe véve azt, hogy az ő autójukkal voltunk, ez mélységesen nyugtalanító is volt egyszerre. Szerencsére viszonylag hamar elég vidámak lettek és hajlandóak voltak bennünket hazavinni. Az esti forgalomban ez relatíve könnyedén sikerült is, és második próbálkozásra már a szállodába is sikerült odatalálni.

A forgalom egyébként teljesen brutális, európai ésszel teljesen felfoghatatlan szabályszerűségek szerint működik, amelyben a sávok, jelzőlámpák és közlekedési szabályok sokkal inkább egy fajta ajánlásnak számítanak, a duda használata viszont mindenki számára kötelező. Egyetlen esetet láttam, mikor a forgalom nem a teljes káosz jegyében működött, az akkor volt, mikor a lakhnaúi belvárost lezárták valamilyen közeledő politikus tiszteletére. Ennek következtében Lakhnaú teljes főutcája megbénult, viszont az emberek olyan angyali türelemmel várták a sorukat, amihez hasonlót még nem láttam. Valószínűleg a beletörődés volt az oka mindennek, tudták, hogy úgysem fognak előrébb jutni, fölösleges kepeszteni. Fél perc volt egyébként a nagytiszteletű politikus elhaladása, utána minden visszarendeződött. Én mondjuk továbbra is meg voltam lepve, hogy itt így működnek a dolgok, de másnap ellátogattunk Lakhnaú legújabb és legszürreálisabb parkjába, az Ambédkar parkba. Azóta semmin nem csodálkozom, ami az uttar pradési politikával kapcsolatos. Régebben is olvastam már arról, hogy az előző főminiszter, Májávatí sok szobrot emeltetett magáról, meg közpénzt nem kímélve dolgozik azok, hogy kialakuljon egyfajta dalit panteon, ami az érinthetetlenek történelmi hőseinek felmagasztalásával adja vissza az önbecsülésüket, de nem gondoltam volna, hogy ez a gyakorlatban ezt jelenti. Májávatí Lakhnau kellős közepén, a legburzsujabb környéken építtetett egy akkora emlékművet, aminek a területén az összes többi lakhnaúi látványosság együttesen is elférne. Az egész márvánnyal van borítva, teljesen megalomán sztúpák, szobrok, domborművek és a pártját szimbolizáló elefántok díszítik, amúgy meg kong az ürességtől. Kicsit sajnálom, hogy nem számoltam meg, hogy pontosan hány szobrot emeltetett saját magának, de tippelni azért tudok. Ha beleszámítjuk azt is, hogy két helyen is van olyan oszlop, amelynek mind a négy oldalán a saját szobra van, akkor az alaphangon nyolc, de bennem nagyon megmaradt még az is, hogy van Májávatí domborműre mutató Májávatí szobor is több helyen, tehát összesen minimum 15-re tippelnék. Szerintem a legdurvább személyi kultusszal rendelkező politikus is elszégyellhetné magát ezt látva.

Akinek még el kellene szégyellnie magát, az az indiai vasúttársaság. Most a Váránaszíba tartó vonaton pötyögöm ezeket a sorokat, de nagyon nem volt egyszerű idáig eljutni. Pont másfél órát késett a vonatunk, aminek hatalmas pakkjainkkal a közepesen undorító lakhnaúi vasútállomáson kicsit kevésbé örültünk. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy végre láttam patkányokat, amik nagyon cukik voltak, de most már azt nem értem, hogy eddig hogy nem vettem észre őket, mert hatalmasak és mindenhol ott vannak.

Lassan meg kellene érkeznünk Váránaszíba, remélem, hamarosan jelentkezem, ha nem, akkor valószínűleg bennünket is elhamvasztottak.

Üdv mindenkinek, megint Indiában vagyok és megint blogolok. Ezen kívül minden más amúgy, mint a múltkor és azt kell, hogy mondjam, hogy a dolgok jó irányba változtak. Először is nem szállodában vagyunk, hanem a volt indiai lektorunk családjánál. Nemrég ajánlották fel, hogy lakhatunk náluk, amíg Delhiben vagyunk. Kicsit fenntartásokkal kezeltem a felajánlást, mert a múltkor egy egyszerű találkozót sem sikerült összehoznunk (és nem rajtam múlt a dolog), de emiatt azóta is lelkiismeret-furdalásom van. A valaha volt legjobb vendéglátók, főleg a lektorunk férje, aki egyszerűen annyira rendes és kedves, hogy az már szinte zavarba ejtő. Már a repülőtérre is kijött értünk (tehát most nem kellett amatőr színjátszó taxisofőrrel bajlódni, aki előadta volna, hogy a hotelünk nemcsak, hogy nem tudja hol van, de még tele is van, sőt le is égett), pedig vagy egy órára laknak onnan, azóta pedig gyakorlatilag éjjel-nappala minket szórakoztat. Mindenhova elvisznek kocsival (légkondis! És általában csak hatan szoktunk ülni benne a tervezett öt helyett, tehát még viszonylag kényelmes is), programokat szerveznek nekünk, elkísérnek mindenhova, etetnek, itatnak, jól tartanak és korán felébresztenek. Ez az utóbbi egyedül azért nem annyira jó, mert egyáltalán nem tudtunk hozzászokni még az időeltolódáshoz, és este nem tudunk aludni, viszont reggel hiába kelünk föl időben, valamilyen rejtélyes oknál fogva sosem indulunk el még pár óráig, és amikor már mindenki kész van, akkor előkerül valahonnan valamilyen kaja és elkezdünk ebédelni. Vagy vacsorázni.

De ha egyszer elindulunk, akkor nagyon jó. Össze sem lehet hasonlítani, hogy mennyivel kényelmesebb indiaiakkal lenni Indiában, mint szerencsétlen, elveszett turistának lenni. Sokkal kevesebb idő telik el a helyek megtalálásával (kivéve, ha a lektorunkkal megyünk, mert neki saját bevallása szerint nem tetszik ez a világ és inkább egy másikban él – ez néha azért meglátszik), eljutunk olyan helyekre is, ahová egyedül nem tudtunk volna és olyankor is, amikor egyedül nem mertünk volna.

Első nap elautóztunk a legnagyobb delhi hindu templomba, az Aksardhámba. Tőlünk ez eléggé messze van, meg a múltkor se jutottunk el ide, mert kissé kintebb van. Sajnos fényképezni nem lehetett, pedig teljesen elképesztő a hely. Néhány éve építtette egy gazdag gudzsaráti szekta és lényegében egy kacsalábon forgó mandir. Nagyon büszkék rá, hogy csak hagyományos technológia felhasználásával épült, mégis hamar elkészült és nagyon szép lett. Az biztos, hogy nem sajnálták a pénzt, nagyon látványos kiállításokat is csináltak, a megvalósításuk gyakorlatilag világszínvonalú. Az első kiállítás Srí Nememlékszemmilyen Nárájan, a szekta alapítójának életét mutatja be egy panoptikumszerű kiállításon, ahol minden teremben újabb jeleneteket adnak elő a beszélő és mozgó bábuk, és nem mellékesen igyekeznek meggyőzni a látogatót a szekta tanításainak univerzális érvényességéről. A második kiállítás ennél is nagyszabásúbb, mert ott egy mesterséges csatornarendszeren lehet végig hajózni kötöttpályás csónakokkal és a csatorna két oldalán az indiai történelem nagy pillanatait lehet megfigyelni. Nagyon sajátos értelmezésben. A hindu eposzok főszereplői is be vannak sorolva a legnagyobb uralkodók kronologikus rendjébe, az Indus-völgyi civilizáció természetesen a védikus kultúra terméke, és az egész kiállítást a védikus űrhajót megalkotó tudós műhelyének bemutatása zárja. A harmadik látnivaló tényleg annyira látványos, hogy nehéz szavakkal visszaadni. A templom udvarán van egy nagy medence és szökőkút, ebből csinálnak fényekkel meg lézerrel egy elképesztő vízishow-t, ami mellé még a mandir falára fényfestéssel kivetítenek egy tanulságos történetet is az Upanisadokból. Ehhez hasonlót még Európában sem láttam sehol. Nagyon megmaradt bennem ennek a látogatásnak az emléke, mert kicsit ikonikusnak éreztem az indiai helyzettel kapcsolatban. Rengeteg pénzzel, nagyon szépen is képesek megcsinálni dolgokat, és tisztán is tudják tartani őket – ha ez felel meg az érdekeknek. Csak hát általában nem ez a helyzet.

Ékes példa erre a következő hely, amit meglátogattunk, a Csándní Csaukra. Ez a környék a Mogul-kor óta a shopping-vopping központja. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy már elviselhetetlen tömeg van ott minden időpillanatban, így a közbiztonság sem a legjobb, ami a legtöbb turistát megfelelően el is riasztja. Ezért nem is tudom hibáztatni őket. Itt vannak pedig Delhi leghíresebb Mogul-kori emlékei, a Vörös Erőd és a Dzsámá Maszdzsid is, amiket igazán érdemes megnézni. Én már láttam mindkettőt, de megfelelően kellemetlenül is éreztem magam a múltkor, mert tényleg eléggé zavaró tud lenni a tömeg meg a rámenős árusok és riksások hada. Éjszaka nekem eszem ágába sem jutott volna odamenni, kivéve persze ha különösen fájdalmas, de ugyanakkor eléggé biztos halálra vágyom. A lektorunk férje viszont elvitt autóval, megetett bennünket, sőt, elvitt egy nagyon gusztustalan hindu és egy szikh templomba is. Nagy élmény volt a dolog, nem utolsó sorban azért, mert merőben újszerű volt éjszaka, rettegés nélkül kint lenni Indiában, főleg itt.

A következő napokban nagyon megfontolt tempóban megnéztünk pár nevezetességet, voltunk még egyszer a Csándní Csaukon nappal (véleményem szerint elsősorban azért, mert a lektorunk akart venni pár szárít magának), megnéztük Humájún síremlékét, Nizámuddín Aulijá sírját, ami híres zarándokhely a muszlimok számára és… voltunk moziban! Kicsit csalódtam mondjuk, mert elég uncsi volt a közönség és még csak nem is énekeltek meg táncoltak a számok alatt, de az elég durva volt, hogy ezt a filmet már hetekkel ezelőtt bemutatták, mégis csak a második sorba tudtunk jegyet venni az előadás előtt, mert a többi már elkelt elővételben.

Összegezve az első három nap tapasztalatait: el sem tudom mondani, hogy mennyire örülök annak, hogy a lektorunk – vagy inkább a férje befogadott minket. Egy csomó mindenről megtudtam, hogy nem fogok meghalni tőle (víz, utcai gyümölcslé és ételek, indiai kaja en general, forgalom, emberek stb.) és kevesebb rettegéssel azért tulajdonképp az utat is jobban lehet élvezni. Gondolom az is sokat segít amúgy, hogy nem először vagyok, és mivel a múltkor azért elég durván kijutott a kultúrsokkból, most inkább csak kellemesen csalódom mindenben, vagy legalábbis nem nagyon lepődök meg dolgokon. India tisztább nem lett, de mintha az emberek kicsit változtak volna. Persze lehet, hogy ez a legnagyobb naivitás, amit valaha is gondoltam, mert még csak most vagyunk úton Uttar Pradés legmocskosabb és legzűrösebb nagyvárosai felé, de valahogy kevésbé érzem magam a figyelem középpontjában levőnek. Az emberek is kevésbé bámulnak, az árusok és a riksások is kevésbé agresszívek. Elképzelésem sincs, hogy mi lehet ennek az oka. Talán az, hogy kevesebbet voltunk nekik kitéve, mert sok helyen együtt voltunk a lektorunk férjével? Talán az, hogy négyen vagyunk fehérek? Vagy csak jobban hozzászoktam volna? Gondolom, hamarosan kiderül.

Ami viszont még mindig megdöbbent, az nem a szemétmennyiség vagy a meleg, hanem a tömeg. Egészen elképesztő forgalmi dugók tudnak kialakulni emberből, motorból, riksából, állatból, bármiből… Utolsó este még elmentünk sétálni a colony-n kívülre, mert sürgősen mangót és pénzt kellett beszereznünk, és este 9-kor olyan forgalmi dugó volt a négy sávos úton, hogy a motorosok inkább a járdán mentek, de mivel az is tele volt emberrel, ott se tudtak haladni. Viszont az indiaiak olyanok mint a higany, bármilyen kis résbe beférkőznek, átgyömöszölik magukat és mennek tovább, mintha mi sem történt volna. Az autóforgalom is teljesen megdöbbentő: a sávok koncepcióját igencsak szabadon értelmezik, konkrétan ott mennek, ahol hely van. Egy sáv az például tipikusan elegendő egy riksa + autó + bicikli, esetleg autó + 2 robogó kombónak, de a leállósáv szinte kéri, hogy azon előzzenek negyed km/h-val kevesebbel haladó járműveket. A dupla parkolás az kifejezetten ritkaság, mert általában 4-5 sorban állnak az autók és szerintem soha nem fogom megérteni, hogy hogy tudnak közlekedni egyáltalán. Delhiben nem jár olyan autó, ami ne lenne meghúzva, behorpadva, leverve valamilyen módon, de ez nem szegi az emberek kedvét igazán.

Tömeg egyébként nem csak az utakon van, hanem mindenhol. A metróban negyed óra átmenni a teljes security checken, hogy aztán az ember be tudja magát heringkedni valamelyik szerelvénybe. A lektorunknál is olyan emberforgalom van, ami engem teljesen megdöbbentett. Alapvetően voltunk nyolcan egy kétszobás lakásban, de körülbelül fél óránként érkezett egy-egy random rokon, szomszéd, műszakvezető (az alattunk levő lakást két kalapáccsal és egy cérnával építette két ötvenkilós bácsi, és az ő főnökük nézett be néha), a két házvezetőnő valamelyike, vagy ha nem jöttek személyesen, akkor legalább telefonáltak.

Ha nem számítjuk a privát szféra teljes hiányát (ami sokakat biztos, hogy tényleg nem is zavar), akkor azért az indiai középosztály részének lenni nem lehet rossz. Egész eddig azt gondoltam, hogy ez az ország teljesen élhetetlen, és bár szívesen most se költöznék ide, de azért kicsit árnyaltabban látom a képet talán. Szegénynek lenni persze igazán embertelen lehet itt is, ugyanúgy, mint máshol, vagy talán még jobban is, de azt hiszem, hogy a középosztálynak sikerült egy viszonylag kellemes világot teremtenie magának. Ez persze elég rendesen el van választva a szegény tömegek világától. (Ítélkezni nem hiszem, hogy érdemes, mert egy győri belvárosi polgárnak sincs több köze a kelet-magyarországi mélyszegénységben élőkhöz, mint mondjuk a lektorunknak az érinthetetlenekhez) Felépítettek maguknak viszonylag kulturált és tiszta lakóközösségeket, ahol bent ki lehet bírni az időjárást, eljárnak dolgozni viszonylag kulturált és tiszta munkahelyekre a légkondis autóikkal, de közben sok minden megmaradt a hagyományos dolgokból is, például alkalmazottaik vannak… és nem használnak vécépapírt.

Bőven lesz még alkalmunk többet is megtudni az indiai középosztály működéséről, mert az elkövetkezendő két hétben teszünk egy nagyobb körutat a környező államokban, aztán visszatérünk hozzájuk még egyszer a hegyi túránk előtt egy kicsit, meg a Magyarországra való repülés előtt is. Addig is irány Lakhnaú, a túra első igazi állomása.