Dzsódhpur – a kelleténél hosszabb kaland

Dzsódhpurban csak egy napot töltöttünk, mert nagyon sok látnivaló nincs, amit meg érdemes volt megnézni, az egy napba is belefért.

Dzsajpuri szállodánkat fájdalmasan korán el kellett hagynunk, viszont mivel a kiinduló állomásról indultunk, meglepően pontos volt a vonatunk. Kifejezetten sok fehér utazott velünk, sőt egy kínai is.

Az speciel nagyon vicces volt, ahogy ez a megállapíthatatlan nemű ázsiai egyén odajött hozzánk, és annak ellenére, hogy ő földrajzilag meg kulturálisan elméletileg sokkal közelebb helyezkedik el az indiaiakhoz, mint hozzánk, ugyanazokról a dolgokról panaszkodott, mint mi és iszonyat sorsközösséget érzett velünk.

Rajta kívül voltak még németek, akik pofátlanul vidáman majszoltak egy hatalmas doboz európai péksütit, amit a Hiltonból hoztak magukkal, (Mi már napok óta különböző otthoni kajákról fantáziálunk és nagy nehezen tartjuk csak vissza egymást a délibábos lázálmoktól, amelyeknek fűszermentes, nem csípős ételek a főszereplői) miközben arról magyaráztak, hogy meg akarják ismerni az autentikus Indiát. Izé. Nem biztos, hogy a megfelelő helyen keresgélnek.

El kellett volna jönniük velünk riksázni, mert speciel ma az indiai hétköznapok elég tipikus szereplőihez volt szerencsénk: tapogatós koldusok meg egy hidzsra voltak műsoron. A tapogatós koldusok azért nagyon kellemetlenek, mert…. Tapogatnak meg nagyon koszosak. Még nálunk is jobban, pedig annak ellenére, hogy lényegében naponta többször megfürdünk kézfertőtlenítőben, szerintem a nap nagy részében komoly biohazardot jelentünk.

Mindennek ellenére a tapizós koldusok már szinte lejárt lemeznek számítanak, ami számomra az igazi újdonságot jelentette, az a hidzsra volt. Az indiai transzvesztitákhoz egy csomó babona kapcsolódik, tudnak jó meg balszerencsét is hozni, attól függően, hogy az ember ad-e nekik pénzt. Közhelyesen erőszakosak, igazából szerintem már sokszor a jelenlétük maga is balszerencse, ugyanis jó hangosak, belemásznak az ember aurájába és addig nem kopnak le, amíg az ember nem ad nekik (szerintük) elég pénzt.

Hát ma egy két méteres, borostás nő pattant be mellénk a riksába, és elkezdett az arcomba tapsikolni, meg össze-vissza fogdosni. Halálra rémültem és lepergett előttem az életem, meg az, hogy mennyi balszerencsét fogok én még mindennek következményeképp begyűjteni, mert hogy ötszáz rúpiásokkal volt tele a pénztárcám, és abból nem adtam volna olyan szívesen.

Nagyon vicces, hogy az embernek csak eleget kell foglalkoznia más emberek baromságaival és valahogy az elkezd hatni a tudatalattijára. Nem vagyok babonás, meg normál esetben a borotválatlan transzvesztitákkal sincs különösebb bajom, de rendesen megijedtem, hogy most mi lesz velem ezek után. Persze így utólag visszanézve a nap többi részére, lehet, hogy szert is tettem egy kis balszerencsére, de erről majd később.

Dzsódhpur még mindig egy nagyon poros, hárommillió lakosú falu, de a fő attrakciója, a Mehrangarh erőd szerencsére hasonlóképp megtartotta szépségét és vonzerejét az elmúlt években is. Elképesztően ki van találva ez az erőd-koncepció, mert lentről, a városból szuper jól néz ki ahogy a hegyen uralja a horizontot, föntről meg remekül érvényesülnek a város kis, kékre festett házai.

Az erődben található kiállítás kellemesen meglepett, mert a múltkor is élvezhető volt, de azóta még fejlesztettek is rajta és így már teljesen színvonalas az egész. Külön feldobta a hangulatot, hogy az erőd különböző pontjain hagyományos zenészek zenéltek.

A közönség is kulturáltabb volt, mint a múltkor, egyetlen nagyon fura élményem volt. Egy turbános, szoknyás bácsi, akinek hatalmas arany fülbevalója, kék szeme meg pörge orrú kis Mukk-cipője volt, egyszer csak megveregette a vállamat. Azt hittem, hogy kérdezni akar valamit, de kiderült, hogy csak nézni akart. Miután bámultuk egymást két percig – részemről kellemetlenül –, elmenekültem. A többi látogató rendesen viselkedett, csak egy fiúka akart szelfizni, de őt elkergettem.

Az erőd után bedőltünk egy kedves család meghívásának, akik autentikus házi koszt ígéretével csábítottak bennünket a tetőteraszukra. Látszott, hogy nem örültek, amikor végül nem akartunk enni semmit és csak italokat kértünk. Körülbelül fél órát töltöttünk náluk, ami alatt el se kezdték elkészíteni a rendelésünket, viszont cserébe hatalmas vihar kerekedett.

Mindenképp el akartuk érni a vonatunkat, ezért úgy döntöttünk, hogy nem várjuk meg a szerencsétlekedés végét, hanem elrohanunk az állomásra. Akkor már kezdtek erőszakosak lenni és a konyhában még ránk tukmáltak két pohár (nejlonzacskóból kitöltött) narancslevet, amiért aztán pofátlanul sok pénzt kértek, de már olyan idegesek voltunk, hogy nem is foglalkoztunk a kérdéssel, csak fizettünk és rohantunk.

Mint utóbb kiderült, fölösleges volt a menekülésszerű távozás, mert a vonatunk pontosan két órát késett a kiírthoz képest, így összesen három órán keresztül élvezhettük a dzsódhpuri vasútállomás vendégszeretetét.

A végére már indiaiabbak lettünk, mint az indiaiak. Az elgondolkoztató mélypontot az jelentette, amikor Vikivel az ivókút szélén ülve arra lettünk figyelmesek, hogy elsprintelt mellettünk egy jó húsban lévő egér. Mi csak megállapítottuk a tényt, majd folytattuk az unatkozást, viszont a mellettünk ülő indiaiak rémületükben háromfelé futottak.

Ezután úgy döntöttünk, hogy européer jellegünket vissza kellene nyerni valamilyen szinten, így megmostuk a fogunkat a peron közepén található ivókútban. Ezt amúgy mindenki csinálja, sőt én már fürdő, illetve hajat mosó embert is láttam itt, de ezek a hipokrita indiaiak úgy néztek ránk, mintha még nem láttak volna fehér embert a peronon fogat mosni.

Aztán persze az kicsit megint elgondolkodtatott, hogy a peronon álló többi fehér is úgy nézett ránk, mintha még nem láttak volna hasonlót. Valószínűleg mind a két feltételezésnek van valóságtartalma, de nem érdekel, mert most olyan ragyogó és magabiztos lett a mosolyom, hogy a magyar fogorvosok szövetsége is megirigyelhetné.

Szerintem elég jól bírjuk a strapát egyébként is, de most muszáj is kicsit visszaszorítani a civilizációs elvárásokat, mert elindultunk a nagy dzsaiszalméri sivatagi túránkra. Nem bánnám, ha kellemetlenül turistajellegű lenne, mert valójában egyáltalán nem akarok megismerkedni a sivatagi élet keménységével, de ennek ellenére lelkiekben azért igyekszem felkészülni. Mikor legközelebb jelentkezem, már be fogok tudni számolni tevés kalandjaimról, amelyek remélem, nem lesznek túl számosak.

Puszi mindenkinek, szerettelek titeket.