Váránaszíba való érkezésünk már a kezdetektől predesztinálva volt arra, hogy fura legyen. Először is sokat késtünk, majd egy olyan kocsiban ültünk, ahol valahogy mindenki arccal nekünk ült és a mindenki, az most a szokásosnál is több embert jelent. Komolyan mondom amúgy, ha nem lesz tömegiszonyom, mire hazamegyünk, akkor már semmi bajom nem lehet az életben.
Késtünk vagy másfél órát, tehát a már eredetileg is kellemetlen éjjel fél 12-es érkezéshez képest az egyenesen horrorisztikusnak tűnő 1 óra tájékán érkeztünk meg. A lépcsőn felfelé baktatva elszáguldott mellettünk egy talpig narancssárgába öltözött hindu szent ember-különítmény, és még mindig azon gondolkoztam, hogy melyik vonathoz igyekezhetnek ilyen tempóban azok az emberek, akik lemondtak a világról és nem foglalkoznak már ilyen dolgokkal, amikor lecsaptak ránk a riksások az állomás előtt. Még korábban felhívtam a szállodát, hogy ugyan küldjenek már ki valakit elénk az állomásra, de úgy tűnik, hogy az egy csillagos szállodákban ez nem tartozik a szolgáltatások körébe, így kénytelenek voltunk más megoldást keresni.
Előre kifizetett taxival akartunk menni, hátha úgy kevésbé vágnak át, de a pultban nem volt hajlandó kiszolgálni a fickó, így végül választottunk egy kevésbé fenyegető külsejű riksást. Balszerencsénkre tartozott hozzá egy nagybácsi is, aki az első kanyarban beszállt és hazáig szórakoztatott bennünket. Először csak angolul magyarázta, hogy mennyire örül annak, hogy beszélünk hindiül, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül elkezdett énekelni sírig tartó barátságunkról, majd benyomott pár számot a telefonján és megmutogatta a kisfia fotóit, végül elővette a noteszt.
A notesz alapján úgy tűnt, hogy ő valamiféle riksás idegenvezető, és elégedett kuncsaftjainak hálálkodó litániáit tartalmazza a kis könyve. Ezeket nekem kellett felolvasnom az úton. Krisna, a riksás, világított a mobiljával, lapozgatott, és mutatta, hogy mit olvassak föl hangosan a többieknek. Most sem tudom, hogy hogy bírtam ki röhögés nélkül az egészet, de mint utóbb kiderült, én még a jobbik helyzetben voltam, mert a többiek látták, hogy milyen tájakon haladunk át és izzadtak. A végén bekanyarodtunk egy teljesen kivilágítatlan nyomornegyed közepére, és akkor már én is azt gondoltam, hogy itt fognak megölni és feldarabolni, de amúgy nem, csak a szállodánk itt van.
Reggelre kiderült, hogy ez nem is nyomornegyed, hanem a város maga, csak földutak vannak, meg sok kicsi kunyhó. A szállásunkkal különösebb probléma nem volt, csak eléggé rapszodikusan működött az áram meg az internet. A legfurcsább jelenségeknek voltunk tanúi: nem volt áram, de ment az internet; volt áram, de nem működtek a konnektorok; az egész hotelben volt minden, csak nálunk semmi vagy fordítva. Az alaphelyzet leginkább az volt, hogy nem volt se áram, se internet, csak teljesen szürreális időpontokban. Ehhez valamennyire hozzá lehet szokni.
Amihez nem sikerült, az az, hogy minden áldott reggel hangos és kitartó tehénbőgésre ébredtünk, illetve arra, hogy a cselédlány a szobánk ablaka alatt mosogatja a fémedényeket. Az elmúlt két napban ez kiegészült azzal is, hogy különböző vándor árusok reklámozták üvöltve a portékáikat.
Ma reggel malaczokogás is volt. Mindig elutasítom a Farmville-meghívókat a Facebookon, nem gondoltam volna, hogy így kell majd megbűnhődnöm ezért. Hogy mondjak valami pozitívat is, rengeteg állatfotót készítettem: különböző színű és méretű malacok, tehenek, bivalyok, kecskék, tyúkok, majmok és kutyák kerültek be a fotóalbumomba, akik mind az utcákon élik szorgos állatéletüket.
A város: 5 napot töltöttünk itt, de Benáreszből lényegében semmit sem láttunk. Még mindig tart a monszun, és a fél város víz alatt van. A jellegzetes ghátakat, a Gangeszhez vezető lépcsőket elöntötte a víz, szóval se a híres esti Gangesz-szertartást, se a még híresebb halottégetést nem tudtuk teljes pompájában megcsodálni. Cserébe a Gangeszből többet is láttunk, mint amennyire számítottunk. Vagy amennyit szerettünk volna. Ezen kívül minden nap órákon keresztül ömlött az eső, úgyhogy kimenni se tudtunk igazán, illetve mikor elállt, és kimerészkedtünk, dzsuvatengerré változott utcákon kellett helyt állnunk.
Az egyetlen híres hely, amit minden probléma nélkül meg tudtuk nézni, az Szárnáth volt, a Buddha első prédikációjának helyszíne. Tuktukkal mentünk, ami egészen megdöbbentő élmény volt, mert Váránaszíban is nagyon nagy a forgalom. A Google Maps szerint Szárnáth 12 km-re volt a szállásunktól, de több, mint egy órás volt az út. Riksák és robogók dominálnak az utakon, de minden jármű megfordul, amit csak az ember el tud képzelni. Traktor, kamion, busz, kis autó, nagy autó, lovas szekér, bicikli – és rengeteg tehén. Benáreszben komolyan akadályozzák a forgalmat. Simán kifekszenek a legforgalmasabb autóút közepére, és ott relaxálnak. Kicsit ellensúlyozzák így azt, hogy (többek között ettől) mindenki más nagyon ideges.
Riksából elég jól látszik a közelharc, amit a forgalom különböző résztvevői vívnak egymással. Ez általában rugdosásból, anyázásból és tolakodásból áll. Ennek ellenére a balesetek szerintem viszonylag ritkák: az első ütközést tegnap éltük át, amikor a riksánkra rátolatott egy nagy, kormányzati autó és egy kicsit megigazította az első rendszámtáblánkat. Nagy feszültség mondjuk ebből se volt, kicsit veszekedtek egymással, előkerült néhány felmenő és rokon neve, de amúgy semmi extra. Bennünk szerintem mélyebb nyomokat hagyott az esemény, mint a riksásunkban.
Szárnáth amúgy szintén a semmi extra kategóriájába tartozik, nem maradt meg túl sok minden az eredeti kolostorokból, ami megvan, azt meg indiai gyerekek használják mászókának. Maradt egy sztúpa (faragások nélkül), a mozdítható dolgokat meg bevitték egy múzeumba. Ott mondjuk szép szobrok voltak, csak egy srí lankái buddhista zarándokcsapattal együtt érkeztünk, úgyhogy sokat nem láttunk a kiállításból, de amit igen, az jó volt.
Az utolsó napra maradt a leghíresebb templom, a Visvanáth mandir. Már korábban is próbáltunk bemenni, de útlevelet kérnek a bejutáshoz, azt meg nem vittünk magunkkal. (Ki megy útlevéllel templomba mégis?) Ma újra elmentünk útlevél-fénymásolattal, de én személy szerint már megint nem tudtam bemenni, mert ezúttal vízum-fénymásolatot nem vittem (na de tényleg, miért vinnék?), viszont annyira nem is bántam, mert elképesztően nagy tömeg volt.
Pontosan nem értettem, hogy miért, de azt magyarázták, hogy most van szávan hónapja, és ilyenkor valamiért sokan zarándokolnak Benáreszbe narancssárga ruhában, mezítláb, Gangesz-vizes mini marmonkannákkal a nyakukban (bár ezt gondolom nem magukkal hozzák, hanem innen van). Tehát azokon az utcákon, ahol nem a Gangesz, ott lényegében a zarándokok hömpölyögnek, hogy különböző helyeken sorba álljanak, kántáljanak, home-made hangszerek kíséretében énekeljenek, illetve mindeközben konstans forgalmi dugót képezzenek. Nem szomorkodom tehát nagyon, hogy nem tudtam velük együtt tejet locsolni Siva lingájára, de Viki és Gábor bementek, nekik tetszett, úgyhogy az is valami.
Míg ők bent voltak, Emőkével szorgosan kerülgettük a zarándokokat, teheneket, árusokat, idegenvezetőket és szent embereket. Itt sokkal rámenősebbek volt mindenki, jobban megbámultak, beszólogattak, meg nehezebb volt lerázni őket. Azt nem értem, hogy miért, mert itt tényleg sok nyugati turista is van, nem gondoltam volna, hogy pont ránk fognak cuppanni.
Tehát annak ellenére, hogy ez a hinduizmus egyik legszentebb városa, a gyakorlatban szerintem a legprofánabb hely, ahol valaha is jártam. Brutális tömeg van mindenhol és olyan mocsok, hogy visszatérő eleme volt a beszélgetésünknek, hogy vajon miért nem tört még itt ki valamilyen tömegjárvány. Persze lehet, hogy emögött az a logika, hogy ha az ember itt el tud vonatkoztatni ettől a környezettől, akkor bármire képes.
A vallásból itt egyébként elég komoly üzletet lehet csinálni, úgy tűnik, hogy az indiai zarándokok és a nyugati turisták is vevők erre. Szinte csak vallási szertartások kellékeit, szentképeket, istenszobrokat, Gangesz-vizet meg hasonlókat lehet kapni, ezen kívül pedig akármi megvásárolható, legyen akár szó egy egyszerű áldásról vagy magáról a megszabadulásról.
Az egyik legtrendibb turistalátványosság a halál és annak különböző aspektusai. Mindennek hatására itt még ezt sem lehet komolyan venni, pedig a hinduk szerint Benáresz a legjobb hely meghalni, mert ha az embert itt égetik el, és a hamvait a Gangeszbe szórják, akkor biztos, hogy megszabadul a létkörforgásból. Ezért annyira hétköznapi az utcán rohanó halottas menetek látványa, hogy az ember a harmadik után már meg sem lepődik. Ez persze így nem teljesen igaz, mert amikor Viki és Gábor mesélték, hogy látták, ahogy egy szent embert majdnem beejtettek a halottszállítók az éttermünk ablakán, akkor azért meglepődtem.
Meg egy kicsit akkor is, amikor útban voltunk a Manikarnika-ghát, a leghíresebb hamvasztóhely felé, és szembejött velünk egy halottas menet és leszólított a jobb hátsó halottcipelő. Először nagyon alaposan végigmért tetőtől… derékig, majd kiszállt a kötelező „Rám nám szatja hai” - kórusból és jött helyette a „Hello, madame, how are you?”. Mély és spirituális hely ez a Váránaszí.
A következő úti cél Ágrá, ami persze ezzel a spiritualitással nem kelhet versenyre, de azért még várnak izgalmak. Most vonatozunk. De máshogy. Nagyon máshogy. Anélkül vettem jegyet az AC 3-tier kocsiosztályra, hogy igazán tisztában lettem volna a jelentésével. Most már minden értek viszont: nagyon sok ember, nagyon kicsi helyen, 3 szinten, hidegben. Egy otthoni gyorsvonat-fülke méretű helyre vannak fekvőhelyek 3 szinten bezsúfolva, és ennek a 6 helynek a végében még van 2 másik ágy is.
A csomagokat nem igazán lehet hova rakni, meg úgy annyira saját magunkat sem. Szinte sajnálom, hogy már csak 11 órát utazunk így. Egyedül a mi fülkénk van amúgy tele, a többiben alig utaznak. Velünk egy nagyon kedves dzsaipuri házaspár ül, akik eddig nagyon cukin beszélgettek, most viszont a néni elkezdte fölolvasni a Bhagavad Gítát, a bácsi meg mindenképp engem akar megtanítani hindiül számolni, akkor is, ha én épp valami mást csinálok. Vagy csinálnék.
Epilógus: annak ellenére, hogy eleinte teljesen bizarr érzés két másik ember között heringkedve aludni egy bőrasztalon a levegőben egy mozgó vonaton, tulajdonképp ki van ez találva és nem is olyan rossz. Ez tulajdonképp egy örök érvényű igazság Indiában. Attól, hogy valami életveszélyesnek és működésképtelennek tűnik, még korántsem biztos, hogy az, sőt, elég hamar hozzá lehet szokni. Ezzel az optimista végszóval búcsúzom, következő adásunkkal Ágrából jelentkezem.
