Csandígarh merőben más volt, mint az eddigi úti céljaink közül bármi. Ide nem azért jöttünk, mert Vinód nyomdokain haladva a történelmi jelentőségű épületeket akartuk volna megcsodálni, esetleg a természetben gyönyörködni, hanem azért, mert… Na igazából nem is emlékszem, hogy miért, de úgy döntöttünk, hogy ide is elnézünk, és végül nem bántam meg, hogy jöttünk, mert merőben új élmény volt.
A helyiek nagyon büszkék rá, hogy a várost az ötvenes években szupermodern nyugati építészek tervei alapján hozták létre. Ez tényleg nagyon egyedivé teszi az indiai metropoliszok sorában, ugyanis a tipikus, évszázadokat tömörítő, mocskos, színes, szagos nagyvárosi káosz helyett a város itt számokkal jelzett szektorokra van fölosztva, a térképe meg pont úgy néz ki mint egy kockás abrosz.
Az utcákon minimális a forgalom, alig vannak emberek, a legtöbb épület pedig takaros, retró betonkocka. Nincsenek utcai árusok, nincs szemét, se tehenek vagy kecskék, viszont nagyon sok a fa és teljes a nyugalom. Kicsit így képzelem Almásfüzítőt a világvége másnapján.
Ennek megfelelően elég nehéz volt beosztani úgy a látnivalókat, hogy kitartsanak két napig. Első nap elmentünk a tóhoz, ami pontosan olyan, mint egy tetszőleges, néhány évtizede lelkiismeretesen kiépített a tó a világ bármely pontján. Gábor véleménye szerint minden pontosan ugyanolyan, mint a Tisza-tavon, annyi különbséggel, hogy itt mindenki turbánban van. Csak egyetérteni tudok.
Aztán elmentünk megnézni a Rock garden névre hallgató parkszerűséget, ami Csandígarh egyetlen látványos látványossága. Amint azt a neve is mutatja, különböző kövekből vannak benne összerakva dolgok. Ezek között vannak emlékezetesebbek (vízesés) és kevésbé, vagy máshogy emlékezetesek (kavicsokból összetákolt amorf izék).
Miután ezt is kivégeztük, elmentünk vásárolni. Mondták a szállodások, hogy remek vásárlási lehetőségek vannak Csandígarhban, és lelki szemeim előtt már megannyi kis bazársort láttam gyönyörűbbnél gyönyörűbb szuvenírekkel, de a 17-es szektorban nem várt más, csak a keserű csalódás. Lényegében egy közepesen igénytelen kínai piacra érkeztünk, de abból is a rendezett fajtára. Senki nem akart ránk sózni semmit, nekünk kellett megszólítani az árusokat, szinte megalázónak európainak találtam a bánásmódot.
Egy vicces dolog történt legalább. Delhiben felejtettem az utazós nyakpárnámat, ezért akartam venni egy újat. Bementünk a párna- és paplanszaküzletbe (ha valaki ilyesmiben gondolkozna, kaptam névjegyet, tudom ajánlani), ahol egy nagyon kedves szikh bácsinak körülbelül öt percen keresztül magyaráztam hindül és jelnyelven, hogy egy olyan párnát keresek, amit az ember utazáshoz szokott használni, megtartja a fejét, ha elalszik és könnyű elcsomagolni stb.
A bácsi egy idő után elunta a bemutatómat, megkérdezte, hogy „Do you mean a neck pillow?”, mire csak nagyon kicsit leforrázva mondtam, hogy igen, pontosan. Míg az elképesztően bolyhos, pink nyakpárnám megérkezett, a bácsi megkínált bennünket teával, és ránk tukmált még egy csomó rágcsálnivalót is. Viki is befutott, de mivel szegény nagyon náthás, ezért kért tőlünk zsebkendőt, ami egyikünknél sem volt.
Ekkor a bácsi előhúzott egy frottír, Miki egeres konyhai törlőruhát és elkezdett erősködni, hogy Viki azt használja. Annyira viccesen kellemetlen volt az egész, ahogy a bácsi rá akarta erőltetni Vikire a konyharuhát, Viki arca, amint nem tudta eldönteni, hogy melyik a nagyobb sértés, ha elutasítja, vagy ha belefújja az orrát egy vadidegen árus portékájába, hogy kicsordult a könnyem a visszafojtott röhögéstől és nem voltam benne biztos, hogy nem fogok hangosan visítani. (Végül nem tettem, de nem sok választott el tőle.)
Másnap megnéztük a rózsakertet, amiben nálunk kókadtabbak csak a rózsák voltak, úgyhogy az igazi élményt az esti plázalátogatás jelentette. A szállodások lelkesen ajánlották, hogy nézzük meg Csandígarh legnagyobb plázáját, mert csodásabbnál csodásabb dolgok találhatók benne a Mekitől a KFC-ig, és ez a legnagyobb helyi látványosság. Sági Peti is mondta, hogy mindenképp érdemes megfigyelni „az indiai középosztályt természetes környezetében”.
(Kis lelkiismeret-furdalással jegyzem meg, hogy végül csak azért mentünk el, mert ott vetítették a filmet, amit meg akartunk nézni, de elképesztően érdekes élmény volt végül.)
Indulás előtt még elugrottunk a szomszéd utcába ruhát varratni meg gyümölcsöt venni, úgyhogy kicsit sárosan és porosan ültünk be a kedves, leharcolt riksás bácsi mögé. Fél óra utazás után riksás bácsi hatalmas Mercedesek és BMW-k közé sorolt be a pláza hármas számú kapujához. A többieket a pláza bejáratáig vitte a sofőrjük, nekünk gyalog kellett bekullogni, és már ekkor sejtettük, hogy nem vagyunk eléggé exkluzívak.
Ez hamarosan megerősítést is nyert. Nagyon durva emberek voltak odabent: a legtöbben hozzánk hasonló színűre voltak fehérítve, és sokkal igényesebbek voltak egy random csütörtök estén, mint én, amikor nagyon kicsípem magam.
Tiszta tudathasadásos élmény volt az egész. Ami még a külsőségeknél is furább volt, hogy a Nyugat ilyen meghaladásának ellenére, nemcsak, hogy hindiül válaszoltak nekem az emberek, de hindiül is szólítottak meg. Mikor a mozi előtti biztonsági ellenőrzésen fennakadtam a táskámban levő doboz cigi miatt, hiába kérdeztem vissza háromszor, hogy mit kell csinálnom, mindannyiszor hindiül válaszoltak, és a sorban álló többiek is hindiül taszítottak ki maguk közül. (Megjegyzem, hogy már azért is nagyon megvetően néztek rám, hogy lány létemre ilyesmi van nálam, de mikor mondtam, hogy egy barátomé, aki a szomszéd sorban áll, az végképp kiütötte a biztosítékot.)
Ennek nyilván rettenetesen örültem, mert szerintem elég nehéz hindiül kommunikálni külföldiként. Mármint akár a fejemre is állhatok, de csomóan akkor is csak angolul fognak válaszolni. Örömmel vettem tehát, hogy Csandígarhban másként mennek a dolgok. Persze benne van a pakliban, hogy igazán csúfos kudarccal is végződhet a dolog. Sokaknak pandzsábi az anyanyelvük, és bár – saját véleményük szerint – tudnak hindiül is, egy izmos pandzsábi akcentus mindig megér egy misét. (Ezen kívül szerintem sokan vannak azok is, akik csak azt hiszik, hogy hindiül beszélnek, valójában tökre pandzsábiul mondják továbbra is
Most úton vagyunk Manálíba. Béreltünk egy autót sofőrrel, mert máshogy igen nehéz eljutni, viszont most a félsávos hegyi út teljesen bedugult, ugyanis iskolás gyerekek tartanak ülősztrájkot. Azt nem tudjuk, hogy pontosan miért, mert harminc kamion választ el tőlük, de az előbb elvonult mellettünk egy doboló bácsi, és két másik bácsi, akik egy nagy istenszobrot vittek a vállukon. Gondolom, úgy érezték, hogy ha már van egy szabad negyed sáv az úttesten, fölvonulnak. Kidugult a dugó, úgyhogy megyek inkább az utat figyelni, hátha, úgy kevésbé esünk le a hegyről.
