Amikor először jártam Ágrában, a Tádzs Mehel, a Vörös Erőd és még annyi más mogul építészeti remekmű hazájában, teljesen kiakadtam, hogy mennyire mocskos a város. Ez másodszorra is ugyanilyen. Én tényleg azt hittem, hogy most jobbnak fog tűnni, de… nem.

Persze ez nem teljesen igaz, mert Ágrának ezúttal láttam nagyon szép és rendezett részeit is. Most tök jó környéken laktunk, kimentünk az egyik burzsuj külvárosba is, sőt láttuk, hogy a Tádzs Mehelt is kifejezetten kezdik világszínvonalúvá fejleszteni (meg persze Benáresz után minden nagyon rendezettnek tűnik egyébként is). Azt külön nagyon viccesnek találtam, hogy a plázák is ugyanúgy egy kupacon épülnek föl, mint ahogy a hasonló profilú, hagyományos kisboltok egymás közelébe telepszenek Indiában.

A szemét viszont még mindig sok, meg az emberek itt valahogy igazán szörnyűek voltak most.

Viki fogalmazta meg a legjobban, hogy ezeken a turistahelyeken egyszerűen nincs olyan ember, aki hátsó szándék nélkül közeledne és ne pénzt akarna csinálni belőlünk. Ennek a csimborasszója az a jelenet volt, amelynek én személyesen ugyan nem voltam tanúja, de elmondás alapján is kiválónak találtam. Viki és Gábor mellett elment az utcán egy középosztálybeli, jó külsejű kisfiú biciklivel és menet közben odakiáltotta nekik, hogy „Hello Sir, ten rupees!”.

Annak azóta többször is tanúja voltam, hogy teljesen random, nem koldus emberek, de főleg gyerekek odajönnek hozzánk és pénzt kérnek. Nem teljesen értem, hogy miért alakult ki ez a beidegződés, hogy fehér ember=adakozó ember, de egy idő után kicsit idegesítő tud lenni. Főleg, hogy bőrszínünktől függetlenül elég csóró diákok vagyunk, amit viszont senki nem akar elhinni.

Apropó bőrszín és beidegződés. Nagyon sok indiai érzi úgy, hogy ha külföldi turistát lát, muszáj vele lefényképezkednie. Azt már korábban írtam, hogy szerencsémre én már labdába se rúgok a szőke és a raszta lányok mellett, de Ágrában még nekem is volt egy igazán kellemetlen élményem ezzel kapcsolatban.

Miután a déli napsütésben végig vergődtük magunkat a Tádzs Mehelen, a kijárat közelében lerogytunk egy fa árnyékába kipihenni a fáradalmakat. Egyszerre arra lettünk figyelmesek, hogy leült közénk egy lány fényképezkedni, majd még egy, majd még egy, majd még egy és az egésznek az lett a vége, hogy félkörben álltak körül bennünket az indiaiak és már minden udvariaskodás és köntörfalazás nélkül vakuztak bele az arcunkba. Ekkor kicsit emelt hangon érdeklődtem, hogy mégis mit gondolnak, mit csinálnak.

Aki azt hinné, hogy zavartatták magukat a lesifotósaink, az nagyon téved. A végén egy lánytól még meg is kaptam, hogy mivel az ő Indiájában vagyunk vendégek, ezért kötelességünk tűrni, hogy fotózzanak. Ezt viszonylag meglepő fordulatnak találtuk, úgyhogy inkább arrébb is álltunk.

Ezen kívül persze kellemesen telt az ottlét. Sok szép dolgot láttunk, amiket én a múltkor kihagytam. Akbar síremléke nekem például sokkal jobban tetszett, mint a Tádzs, meg az ágrái Vörös erőd is sokkal érdekesebb és gazdagabb, mint a delhi. Találkoztunk itt tanuló magyar ismerősökkel is, úgyhogy összességében a látogatás mérlege inkább pozitív volt, de sajnos kicsit nehéz elvonatkoztatni a többitől.

Sebaj, ennek fényében csak még jobb volt az amúgy is csodálatos Dzsaipur.