Manálí – egy ágyban a joint Indian patkányfamily-vel

Manálí egy nagyon bájos kis falu Himácsal Pradésben, a Himalája lábainál. Rengeteg indiai és külföldi jár ide nyaralni. A program főleg fényképezkedésből áll (szelfik végtelen mennyiségben, legtöbbjük külföldiekkel), de néhány érdekes látnivaló is akad.

Van egy helyes kis erdei templom, amit Hadimbának, a Mahábhárata egyik szereplőjének szenteltek. Pont olyan, mint egy vadászház, még agancsok is vannak aggatva a falra, odabent meg egy nagy szikla alá van kifaragva két lábnyom, amit alig lehet látni, mert tele van dobálva pénzzel.

Van még egy szent fa is, amit mustárolajjal és madzagokkal tisztelnek. Már ez is eléggé egzotikus Csandígarh után, de ami igazán érdekes, azok az emberek. Elnézést a Nyugat-központú, orientalista és enyhén rasszalapú megközelítésért, de itt már igazi, húzott szemű, törzsi ruhás nénik és bácsik laknak, akik állítólag hindiül beszélnek, de a Wikipédia szerint kulluvi nyelven, és ezt valahogy könnyebben el tudom képzelni.

Sok tibeti is van, ami azt jelenti, hogy remek kínai (vagy tibeti? Nem tudom, mi a politikailag korrekt és, hogy ehhez képest mi a valóság) kaját is lehet kapni. Emőke és én is megtaláltuk életünk fogását a „veg momo”-ban, ami szerintem ugyanaz, mint amit a Kung-fu panda zabál állandóan. Nincs benne fűszer, nem csípős és üdítően íztelen. Egyszóval optimális.

Ezen kívül vannak még szép fenyőfák, lehet jakot simogatni (50 rúpia), elképesztően bundás nyuszival fotózkodni (20 rúpia, értesüléseim szerint az 5 évvel ezelőtti 10 rúpiához képest erőst inflálódott áron), meg elképzelni, hogy milyen, amikor más turisták is vannak a helyen és amikor nem esik az eső megállás nélkül.

A mi szállodánk a hegy legtetején van (annyira, hogy a riksás már nem volt hajlandó fölvinni bennünket), és gondolom, síelők járnak oda egyébként. Most kong az ürességtől.

Legalábbis első ránézésre ezt gondoltuk, aztán egyszer csak Emőke megemlítette, hogy az imént látott elsuhanni egy helyes kis egeret a lépcsőn.

Aztán én is szembesültem vele, csak nem találtam helyesnek és egérnek. Szerintem meglehetősen gusztustalan volt, kövér és patkány. Akárcsak jó barátja és üzlettársa, aki öt perccel később kocogott át a hálószobánkon. Nem tudjuk, hogy melyikük ette meg a kekszünket, de a diszkrét kaparászásból és a penetráns pisiszagból arra következtettünk, hogy valószínűleg a szobánkban már az érkezésünk előtt is telt ház volt.

Az egyetlen ember, akit nem frusztráltak kis szobatársaink, az meglepő módon Emőke volt. Neki otthon is van patkánya, akivel már évek óta meghitt barátságban élnek, és ezért megpróbált bennünket meggyőzni arról, hogy a patkányok lelke nemes és a bunda alatt érző szív lapul. Az a baj, hogy lényegében csak olyan érveket hozott, amelyek további aggodalomra adtak okot.

1. „Nagyon okos állatok, olyan kis leleményesek!”

2. „Nem hiszem, hogy fölmászna rád az éjjel, ha igen, akkor is csak megszagol legfeljebb.”

3. „Kis kíváncsiak, mindent látni akarnak.”

4. „Azért szerintem nézzetek bele a cipőtökbe reggel, mielőtt felveszitek.”

További „jelenések”, ahogy Viki nevezte őket, ezután nem voltak, de a földszinti szobában még tiszteletét tette egy tenyérnyi pók. A szemtanúk között még mindig vita van arról, hogy tarantula vagy madárpók volt-e, de sajnos hamar visszamászott a falba, így a pontos rendszertani besorolásra nem kerülhetett sor.

A lányok még egy darabig nyúzták Gábort, hogy teljesítse be férfi princípiumát (lábánál fogva húzza ki a pókot a falból és dobja ki az ablakon), de mikor erre nem volt hajlandó, Viki berovarirtózta a házat, ami valószínűleg hatott, mert a pókot többet nem láttuk (meg utána én is nagyon álmos lettem, annak ellenére, hogy világosban kellett aludni).

Ma reggel elindultunk egy két napos buszos zarándoklatra Léhbe, Ladákh fővárosába. Egy közepes méretű buszban utazunk együtt sok brittel meg néhány gazdag indiaival. A társaság igazán vegyes, a drogos brit hippitől a középosztálybeli bengáli értelmiségiig terjed.

Természetesen a legjobb arcok most is Emőkének jutottak. Leült az egyik megállónál, mire odament hozzá egy bácsi, aki megkérdezte tőle, hogy látta-e a Titanicot, majd az igenlő válasz után elénekelte neki a Titanic főcímdalát. Aztán persze lefényképezkedtek.

A környéken már pár napja esik, melynek eredményeképp a kétezer méteres hegyeken kanyargó egysávos szerpentin-földutak teljesen szottyadt sárosra áztak. A betonutak sincsenek valami jó állapotban, de a földutakat kifejezetten megviseli ez az időjárás. Mondanom sem kell, hogy a mi idegeinket is. (Igazából nagyon hamar értelmet nyert az is, hogy a buszsofőr miért állt meg még Manálí szélén a templomban imádkozni Ganésához.)

Viki és én ültünk két oldalt az ablaknál és Gábor megfigyelése szerint arckifejezésünk alapján egészen pontosan meg lehet állapítani, hogy milyen távol van az út széli szakadék a busz kerekeitől.

A távolság nagyon gyakran nagyon csekély. Nem mondanám, hogy állandóan életveszélyben érzem magam, de annyit azért mondanék, hogy az első nagyobb sáros megcsúszásnál, ami rögtön eszembe jutott, az a Miatyánk volt. Becsszó.

Gábor eleinte még mondogatta, hogy nem halhatunk meg, mert repülőjegyünk van, de aztán egy idő után az ő meggyőződése is csökkent. A helyzet tovább fokozódott, mikor megálltunk két hegyi pihenőhelyen is, egy random útszéli kajáldában meg a Rohtang-hágónál.

Itt már elképesztően hideg is volt. Hirtelen megértettük azt, amin előtte kilométereken keresztül röhögtünk: az utat szegélyező anorák-kölcsönzőket. Teljesen szürreális látványt nyújtottak a legdivatosabb delhi ruhákra húzott orkán kezeslábasok, de az én személyes kedvenceim a bokáig érő műszőr kabátok voltak a menő csávókon. Kicsit olyan volt, mintha a Macklemore-féle Thrift shop klipből léptek volna elő, de a kiröhögésbe egy kis irigység is vegyült, mert tényleg nagyon hideg volt.

Vikivel mi kicsit kevésbé fáztunk, mert még Manálíban beruháztunk két hatalmas, pihe-puha sálba. Tegnap este azt tervezgettünk, hogy majd télen hogy fogjuk hordani őket, és nem is reméltük, hogy már ilyen hamar ilyen jó szolgálatot fognak tenni. Ma körülbelül harmincszor mondtuk el, hogy ez életünk legjobb döntése volt, de mindannyiszor őszintén úgy is gondoltunk.

Pedig tegnap még cikin éreztem magam, mert igazából már rengeteg olyan baromságot vettem, amit eredetileg egyáltalában nem is akartam. Most újra remélem, hogy egyszer majd a többi cuccnak is hasznát veszem. Arra mondjuk kicsit kíváncsi vagyok, hogy a rádzsasztháni bábok mikor fogják az életemet megmenteni, de sosem lehet tudni.

Egyébként meg elképesztő tájakon járunk. Nem tudom, hogy voltam-e már ekkora hegyekben, de most egészen lenyűgöző az élmény. A táj is gyönyörű és változatos, meg az út közben megtapasztalt létformák is nagyon érdekesek. Egyelőre még nem tudtam eldönteni, hogy bundás tehenet vagy bundás kecskét szeretnék-e jobban otthonra, de mind a kettő bent van még a cukisági versenyben.

Aztán az, hogy emberek milyen helyen képesek létezni és dolgozni (ebben élen járnak az útépítők, akik egy cérnával és egy kalapáccsal építenek utat India tetején, de a hegy oldalát művelők és a semmi közepén fogadót üzemeltetők se piskóták), az is megdöbbentő. A legfurább persze az volt, hogy időről időre láttunk teljesen random embereket az út szélén, illetve egészen konkrétan a szakadék szélén guggolni és semmit tenni… (Ez mondjuk azt látszik alátámasztani, hogy minden különbözőségük ellenére, mégiscsak vannak igazán „indiai” dolgai az embereknek. Úgy értem a guggolva semmittevés szerintem össz-indiai hobbi, amit az ország minden táján ugyanolyan átéléssel tudnak művelni az emberek.)

Most megálltunk egy Keylong nevű helyen éjszakára. Egy közepesen gusztustalan magyar kolihoz hasonló szállodában töltjük az éjjelt, ahol viszont meglepően finom vacsorát kaptunk. Gyönyörű a kilátás, minden irányban havas hegycsúcsok, vakítóan fehér bárányfelhők és kis buddhista imazászlók, de ami eleinte a legszebbnek tűnt az egészben, az mégiscsak a wifi volt.

Kérésünkre megkaptuk a wifi-jelszót, amit be is írtunk, majd a marcona recepciós bácsi mellékesen megjegyezte, hogy amúgy nem működik az internet. Viki megkérdezte, hogy akkor dekorációs célokat szolgál-e a router, mire a bácsi mondta, hogy igen.

Több kérdésünk nem is volt, most megyünk aludni, mert holnap négykor indulunk tovább.