Lakhnaú Uttar Pradésnek, a legnagyobb, legszegényebb és leghírhedtebb indiai tagállamnak a fővárosa. Utoljára a 19. században volt menő, de akkor nagyon, mert ez volt a muszlim udvari kultúra fellegvára. Azóta inkább kasztháborúk meg szegénység vannak, de az összes kedvenc bollywodi kurtizános filmem itt játszódik, meg a kathaktanárom gurujának a guruja is a lakhnaúi tradíciót követi, úgyhogy nagyon el akartam jönni ide. A fentebb említett okok miatt kicsit aggódtam, hogy mire számíthatunk, és a legrosszabb félelmeim látszottak beigazolódni, mikor kijöttünk a vasútállomásról és arcon csapott bennünket Uttar Pradés. Elképesztő tömeg, hangzavar, bűz, por és igénytelenség. Az első riksásunk jól átvágott bennünket, a szállodánk portása igazából azt sem tudta, hogy kik vagyunk és mit akarunk, és legalább fél óra telt el a becsekkolással. A szobánk még indiai standarhoz viszonyítva is elég viseltes volt. Az én ágyneműmön egy terjedelmes chicken tikka masala folt díszelgett, Emőke ágyán pedig vastag fekete szőrök voltak, pedig én nem kajáltam az ágyon, Emőke meg szőke. Ez némi gyanakvásra adott okot. A recepciós ekkor felküldött négy fiúkát, akik közül egy ágyneműt cserélt (utólag alaposabban elemezve a helyzetet valószínű, hogy az ágyneműinket egymással cserélte ki), a másik három pedig nézte őt. Persze most igazságtalan vagyok és sarkítok, mert az egyik fiú valójában egy virágpermetezőből vécéillatosítót spriccelt szét a szobában („room phreshener” saját bevallása szerint). Miután ilyen remekül kitakarították a szobát, nem voltak hajlandóak kimenni. Mi próbáltunk nem tudomást venni róluk, mert úgy gondoltuk, hogy azért az nem biztos, hogy extra honoráriumot érdemel, hogy kaptunk kevésbé mocskos ágyneműt és összebüdösítették a szobát, de teljesen odacövekeltek és nem mozdultak. Akárhányszor valamelyikünk a táskájához nyúlt, egy emberként néztek oda reménykedve, kicsit úgy, mint ahogy a halak tudnak egy helyre összegyűlni, mikor valaki megjelenik egy halkajás dobozzal. Addig lebzseltek az ajtó környékén, és csináltak egyre randomabb dolgokat a szobában, míg adtunk nekik pár rúpiát, és akkor hajlandóak voltak lekopni.
Ezek után nem voltak túlzottan nagy reményeink a várossal kapcsolatban sem, de valahogy sikerült megfognunk az isten riksásának a lábát (vagy az isten lábának riksását? Mindegy, az a lényeg, hogy csodálatos), akinek köszönhetően két teljesen élvezhető napot töltöttünk itt. Sok fajta riksással találkoztam már, de egyszerre kedves, rendes és nagyon értelmes riksással még nem. Remekül elbeszélgettünk az élet nagy dolgairól, kíváncsi volt Magyarországgal kapcsolatos dolgokra (tegnap reggel például azt újságolta, hogy este Hosszú Katinkát nézte a tévében), megmutatott nekünk egy csomó jó helyet, amikről magunktól nem is tudtunk volna és mindezért alig volt hajlandó pénzt elfogadni. Nem is értem.
Első este elvitt bennünket először lakhnaúi street foodot enni (ami korántsem annyira hipszter, mint otthon, de finom és olcsó), majd a British Residency-hez, ami a Brit Kelet-indiai Társaság lakhnaúi képviselőjének volt a lakhelye, de elég csúnyán szétlőtték az 1857-es szipojlázadás idején, azóta meg egyre romosabbak az épületek. Viszont egy gyönyörűen karbantartott park közepén van, ami a lakhnaúi párok kedvenc randihelye. Mi is jót sétáltunk, teljesen elképesztő a hely: nagy pálmafák, gyarmati stílusú épületek meg egy random mecset. A britek azért tudtak építeni, ha arról volt szó. A helyiek is nagyon értékelik a parkot, tegnap meg különösen, mert ott voltunk mi is. Meggyőződésem amúgy, hogy rajtunk négyünkön kívül pillanatnyilag nincs fehér ember a városban. A másik meg az, hogy az elmúlt két napban lakhnaúiak tucatjainak Facebook-oldalán bukkantak fel a fotóink. A kettő között van összefüggés, azt hiszem. Megszállottan fényképezkednek velünk, Emőke és Viki igazi sztárok a szőke ill. raszta hajukkal, Emőkének ma még egy indiai csecsemőt is a kezébe nyomtak, mint kelléket a „one photo, madame, please” elkészítéséhez.
Akik még hasonlóképp lelkesednek értünk, azok a többé-kevésbé önjelölt idegenvezetők. Ma három turistahelyen is voltunk, és mindenhol fürtökben lógtak rajtunk az unatkozó tour guide-ok. Persze belőlük is több fajta van, a legjobban az őszinte idegenvezetőket lehet kezelni, akik odajönnek, megpróbálnak meggyőzni arról, hogy sokkal teljesebb lesz az életed, ha felbéreled őket alig 50 rúpiáért, mert nekik meg tudod mondani, hogy eszed ágában sincs és tűnjenek el. Van a sunyibb fajta, aki felajánlja életét és vérét és cserébe azt mondja, hogy te döntsd el, mennyit fizetsz. Ők kicsit kitartóbbak és tovább győzködnek. A legrosszabb fajtából viszont két bácsit is kifogtunk. Nekik hiába mondod, hogy nem vagy rájuk kíváncsi, egyedül szeretnéd megnézni, nincs pénzed, nem érdekel, nem beszélsz se angolul, se hindiül, leprás vagy és süket stb., ők akkor is jönnek veled, egyáltalán nem zavartatják magukat. A legrosszabb bennük, hogy általában sem hindiül, sem angolul nem lehet őket megérteni, de ha elcsípsz valamit, annak sincs értelme, mert csak azt mondják el, amit eddig is tudtál. A képgalériában a bácsi konkrétan a képek címeit olvasta föl. Az első képen olyan volt a naváb cipője, hogy bármelyik irányból nézted, rád mutatott a hegye, és a továbbiakban ez jelentette a képcímen kívül a másik referenciapontot: volt-e hasonló elem az aktuális képen vagy sem. Mikor nem akartuk busásan megjutalmazni az információcunamiért, rendesen felháborodott.
A képgaléria amúgy is béna volt, de a másik két hely, amit bejártunk az eléggé kárpótolt. Két síita szent helyen is voltunk, a kisebb és a nagyobb imámbárában, amiről idegenvezetőinktől nem sikerült igazán megtudnunk, hogy mire voltak valók eredetileg, de pillanatnyilag látványos fotóháttérként szolgálnak különböző muszlim családok számára. Rengeteg muszlim van a városban még mindig, úgyhogy ez szerintem elég érdekes színfoltja lesz az utazásnak, főleg, hogy a következő állomás Váránaszí lesz, a hinduizmus egyik legszentebb városa. Itt nagyon sok a mecset és síremlék, nagyon kevés a nő az utcán, aki van, ők is eléggé el vannak takarva. De van hús. Bár az utcán elsősorban még kecske meg bárány formájában található meg, de éttermekben ők átalakulnak a híres lakhnaúi kebabbá, ami annak ellenére, hogy undorító, két nap alatt kétszer ugratott be. Először puha kecskepogácsa formájában (abból mondjuk egy falatot se ettem) jelent meg a tányéromon, ma meg megkóstoltam Gábor bivalykebabját, de legközelebb majd csak akkor fogok ilyet rendelni, ha minden áron sült kenőmájas ízére vágyom. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kebabon kívül nagyon kellemesen csalódtam az indiai konyhában is, napok óta finomabbnál finomabb kaják akadtak az utamba, úgyhogy most már kicsit aggódom is a vonalaim miatt. Főleg, hogy a cukrot nem spórolják ki semmiből, még a tejet is úgy hozzák a kávéhoz, hogy előre meg van cukrozva, sőt, gyakran automatikusan rakják bele a fagyit is.
Apropó kávé, ezt nem gondoltam volna, de életem egyik legjobb kávéját azon a helyen ittam, ahová el se akartam menni soha. Indiában elég gyakoriak a savtámadások, sok lányt öntenek le savval viszonzatlan szerelem, csipcsup viták vagy gyakorlatilag bármilyen random oknál fogva savval, ami szerencsétleneknek teljesen szétmarja az arcát. Több NGO is dolgozik azért, hogy valahogy javítsanak az életkörülményeiken a túlélőknek, és az egyikük kitalálta, hogy kávézókat fognak működtetni. Lakhnaúban is van egy ilyen, és az egyetlen itteni ismerősöm oda vitt el kávézni bennünket. Meglepően kellemes volt az egész, meg nagyon érdekes volt a találkozás is. Az ismerősöm egy nagyon sajátos életfilozófiával rendelkező író, akivel a tavalyi lengyelországi hinditáborban ismerkedtem meg. Nagyon szabad szellem, kicsit talán jobban is átéli a művész-életérzést a kelleténél, de cserébe nagyon nyitott gondolkozású és bármiről lehet vele beszélgetni, nem kell olyan óvatosan, mint sok más indiaival. Elvitt bennünket sétálni a városba is, aztán meg az újságíróklubba, amiről azt hittük, hogy indiai utunk legelegánsabb része lesz, viszont sokkal inkább a legbizarrabb kaland volt. Ha a „lebuj” szót kellene definiálnom, akkor az uttar pradési újságíróklubbal tenném ezt. Elképesztően mocskos volt a hely és csupa szebb napokat látott, de pillanatnyilag elég masszívan alkoholista művészlélekkel volt tele. A földszinten három ember lézengett, akik egy mikrofonba üvöltötték rosszabbnál rosszabb költeményeiket, és nem zavarta őket, hogy nincs közönségük. Mi sem a közönség nem létező soraiban foglaltunk helyet, hanem az emeleti „különterembe” kísért bennünket a pincérünk, aki olyan koszos volt, hogy először észre sem vettem, hogy még értelmi fogyatékos és részeg is. Nem rémlik, hogy rendeltünk volna, de hamarosan megérkezett mindannyiunk számára a nyers kecskepogácsa egy koszos fémtányérra készítve. Ami író barátunkat és a sofőr szerepét játszó lakótársát illette, ők rögtön rátértek a vízzel fölöntött whiskey-re. Valahol megnyugtató volt, hogy csak addig kell úgy piszkálnom az ételt a tányéromon, mintha ennék, míg be nem rúgnak, viszont figyelembe véve azt, hogy az ő autójukkal voltunk, ez mélységesen nyugtalanító is volt egyszerre. Szerencsére viszonylag hamar elég vidámak lettek és hajlandóak voltak bennünket hazavinni. Az esti forgalomban ez relatíve könnyedén sikerült is, és második próbálkozásra már a szállodába is sikerült odatalálni.
A forgalom egyébként teljesen brutális, európai ésszel teljesen felfoghatatlan szabályszerűségek szerint működik, amelyben a sávok, jelzőlámpák és közlekedési szabályok sokkal inkább egy fajta ajánlásnak számítanak, a duda használata viszont mindenki számára kötelező. Egyetlen esetet láttam, mikor a forgalom nem a teljes káosz jegyében működött, az akkor volt, mikor a lakhnaúi belvárost lezárták valamilyen közeledő politikus tiszteletére. Ennek következtében Lakhnaú teljes főutcája megbénult, viszont az emberek olyan angyali türelemmel várták a sorukat, amihez hasonlót még nem láttam. Valószínűleg a beletörődés volt az oka mindennek, tudták, hogy úgysem fognak előrébb jutni, fölösleges kepeszteni. Fél perc volt egyébként a nagytiszteletű politikus elhaladása, utána minden visszarendeződött. Én mondjuk továbbra is meg voltam lepve, hogy itt így működnek a dolgok, de másnap ellátogattunk Lakhnaú legújabb és legszürreálisabb parkjába, az Ambédkar parkba. Azóta semmin nem csodálkozom, ami az uttar pradési politikával kapcsolatos. Régebben is olvastam már arról, hogy az előző főminiszter, Májávatí sok szobrot emeltetett magáról, meg közpénzt nem kímélve dolgozik azok, hogy kialakuljon egyfajta dalit panteon, ami az érinthetetlenek történelmi hőseinek felmagasztalásával adja vissza az önbecsülésüket, de nem gondoltam volna, hogy ez a gyakorlatban ezt jelenti. Májávatí Lakhnau kellős közepén, a legburzsujabb környéken építtetett egy akkora emlékművet, aminek a területén az összes többi lakhnaúi látványosság együttesen is elférne. Az egész márvánnyal van borítva, teljesen megalomán sztúpák, szobrok, domborművek és a pártját szimbolizáló elefántok díszítik, amúgy meg kong az ürességtől. Kicsit sajnálom, hogy nem számoltam meg, hogy pontosan hány szobrot emeltetett saját magának, de tippelni azért tudok. Ha beleszámítjuk azt is, hogy két helyen is van olyan oszlop, amelynek mind a négy oldalán a saját szobra van, akkor az alaphangon nyolc, de bennem nagyon megmaradt még az is, hogy van Májávatí domborműre mutató Májávatí szobor is több helyen, tehát összesen minimum 15-re tippelnék. Szerintem a legdurvább személyi kultusszal rendelkező politikus is elszégyellhetné magát ezt látva.
Akinek még el kellene szégyellnie magát, az az indiai vasúttársaság. Most a Váránaszíba tartó vonaton pötyögöm ezeket a sorokat, de nagyon nem volt egyszerű idáig eljutni. Pont másfél órát késett a vonatunk, aminek hatalmas pakkjainkkal a közepesen undorító lakhnaúi vasútállomáson kicsit kevésbé örültünk. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy végre láttam patkányokat, amik nagyon cukik voltak, de most már azt nem értem, hogy eddig hogy nem vettem észre őket, mert hatalmasak és mindenhol ott vannak.
Lassan meg kellene érkeznünk Váránaszíba, remélem, hamarosan jelentkezem, ha nem, akkor valószínűleg bennünket is elhamvasztottak.
