Üdv mindenkinek, megint Indiában vagyok és megint blogolok. Ezen kívül minden más amúgy, mint a múltkor és azt kell, hogy mondjam, hogy a dolgok jó irányba változtak. Először is nem szállodában vagyunk, hanem a volt indiai lektorunk családjánál. Nemrég ajánlották fel, hogy lakhatunk náluk, amíg Delhiben vagyunk. Kicsit fenntartásokkal kezeltem a felajánlást, mert a múltkor egy egyszerű találkozót sem sikerült összehoznunk (és nem rajtam múlt a dolog), de emiatt azóta is lelkiismeret-furdalásom van. A valaha volt legjobb vendéglátók, főleg a lektorunk férje, aki egyszerűen annyira rendes és kedves, hogy az már szinte zavarba ejtő. Már a repülőtérre is kijött értünk (tehát most nem kellett amatőr színjátszó taxisofőrrel bajlódni, aki előadta volna, hogy a hotelünk nemcsak, hogy nem tudja hol van, de még tele is van, sőt le is égett), pedig vagy egy órára laknak onnan, azóta pedig gyakorlatilag éjjel-nappala minket szórakoztat. Mindenhova elvisznek kocsival (légkondis! És általában csak hatan szoktunk ülni benne a tervezett öt helyett, tehát még viszonylag kényelmes is), programokat szerveznek nekünk, elkísérnek mindenhova, etetnek, itatnak, jól tartanak és korán felébresztenek. Ez az utóbbi egyedül azért nem annyira jó, mert egyáltalán nem tudtunk hozzászokni még az időeltolódáshoz, és este nem tudunk aludni, viszont reggel hiába kelünk föl időben, valamilyen rejtélyes oknál fogva sosem indulunk el még pár óráig, és amikor már mindenki kész van, akkor előkerül valahonnan valamilyen kaja és elkezdünk ebédelni. Vagy vacsorázni.
De ha egyszer elindulunk, akkor nagyon jó. Össze sem lehet hasonlítani, hogy mennyivel kényelmesebb indiaiakkal lenni Indiában, mint szerencsétlen, elveszett turistának lenni. Sokkal kevesebb idő telik el a helyek megtalálásával (kivéve, ha a lektorunkkal megyünk, mert neki saját bevallása szerint nem tetszik ez a világ és inkább egy másikban él – ez néha azért meglátszik), eljutunk olyan helyekre is, ahová egyedül nem tudtunk volna és olyankor is, amikor egyedül nem mertünk volna.
Első nap elautóztunk a legnagyobb delhi hindu templomba, az Aksardhámba. Tőlünk ez eléggé messze van, meg a múltkor se jutottunk el ide, mert kissé kintebb van. Sajnos fényképezni nem lehetett, pedig teljesen elképesztő a hely. Néhány éve építtette egy gazdag gudzsaráti szekta és lényegében egy kacsalábon forgó mandir. Nagyon büszkék rá, hogy csak hagyományos technológia felhasználásával épült, mégis hamar elkészült és nagyon szép lett. Az biztos, hogy nem sajnálták a pénzt, nagyon látványos kiállításokat is csináltak, a megvalósításuk gyakorlatilag világszínvonalú. Az első kiállítás Srí Nememlékszemmilyen Nárájan, a szekta alapítójának életét mutatja be egy panoptikumszerű kiállításon, ahol minden teremben újabb jeleneteket adnak elő a beszélő és mozgó bábuk, és nem mellékesen igyekeznek meggyőzni a látogatót a szekta tanításainak univerzális érvényességéről. A második kiállítás ennél is nagyszabásúbb, mert ott egy mesterséges csatornarendszeren lehet végig hajózni kötöttpályás csónakokkal és a csatorna két oldalán az indiai történelem nagy pillanatait lehet megfigyelni. Nagyon sajátos értelmezésben. A hindu eposzok főszereplői is be vannak sorolva a legnagyobb uralkodók kronologikus rendjébe, az Indus-völgyi civilizáció természetesen a védikus kultúra terméke, és az egész kiállítást a védikus űrhajót megalkotó tudós műhelyének bemutatása zárja. A harmadik látnivaló tényleg annyira látványos, hogy nehéz szavakkal visszaadni. A templom udvarán van egy nagy medence és szökőkút, ebből csinálnak fényekkel meg lézerrel egy elképesztő vízishow-t, ami mellé még a mandir falára fényfestéssel kivetítenek egy tanulságos történetet is az Upanisadokból. Ehhez hasonlót még Európában sem láttam sehol. Nagyon megmaradt bennem ennek a látogatásnak az emléke, mert kicsit ikonikusnak éreztem az indiai helyzettel kapcsolatban. Rengeteg pénzzel, nagyon szépen is képesek megcsinálni dolgokat, és tisztán is tudják tartani őket – ha ez felel meg az érdekeknek. Csak hát általában nem ez a helyzet.
Ékes példa erre a következő hely, amit meglátogattunk, a Csándní Csaukra. Ez a környék a Mogul-kor óta a shopping-vopping központja. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy már elviselhetetlen tömeg van ott minden időpillanatban, így a közbiztonság sem a legjobb, ami a legtöbb turistát megfelelően el is riasztja. Ezért nem is tudom hibáztatni őket. Itt vannak pedig Delhi leghíresebb Mogul-kori emlékei, a Vörös Erőd és a Dzsámá Maszdzsid is, amiket igazán érdemes megnézni. Én már láttam mindkettőt, de megfelelően kellemetlenül is éreztem magam a múltkor, mert tényleg eléggé zavaró tud lenni a tömeg meg a rámenős árusok és riksások hada. Éjszaka nekem eszem ágába sem jutott volna odamenni, kivéve persze ha különösen fájdalmas, de ugyanakkor eléggé biztos halálra vágyom. A lektorunk férje viszont elvitt autóval, megetett bennünket, sőt, elvitt egy nagyon gusztustalan hindu és egy szikh templomba is. Nagy élmény volt a dolog, nem utolsó sorban azért, mert merőben újszerű volt éjszaka, rettegés nélkül kint lenni Indiában, főleg itt.
A következő napokban nagyon megfontolt tempóban megnéztünk pár nevezetességet, voltunk még egyszer a Csándní Csaukon nappal (véleményem szerint elsősorban azért, mert a lektorunk akart venni pár szárít magának), megnéztük Humájún síremlékét, Nizámuddín Aulijá sírját, ami híres zarándokhely a muszlimok számára és… voltunk moziban! Kicsit csalódtam mondjuk, mert elég uncsi volt a közönség és még csak nem is énekeltek meg táncoltak a számok alatt, de az elég durva volt, hogy ezt a filmet már hetekkel ezelőtt bemutatták, mégis csak a második sorba tudtunk jegyet venni az előadás előtt, mert a többi már elkelt elővételben.
Összegezve az első három nap tapasztalatait: el sem tudom mondani, hogy mennyire örülök annak, hogy a lektorunk – vagy inkább a férje befogadott minket. Egy csomó mindenről megtudtam, hogy nem fogok meghalni tőle (víz, utcai gyümölcslé és ételek, indiai kaja en general, forgalom, emberek stb.) és kevesebb rettegéssel azért tulajdonképp az utat is jobban lehet élvezni. Gondolom az is sokat segít amúgy, hogy nem először vagyok, és mivel a múltkor azért elég durván kijutott a kultúrsokkból, most inkább csak kellemesen csalódom mindenben, vagy legalábbis nem nagyon lepődök meg dolgokon. India tisztább nem lett, de mintha az emberek kicsit változtak volna. Persze lehet, hogy ez a legnagyobb naivitás, amit valaha is gondoltam, mert még csak most vagyunk úton Uttar Pradés legmocskosabb és legzűrösebb nagyvárosai felé, de valahogy kevésbé érzem magam a figyelem középpontjában levőnek. Az emberek is kevésbé bámulnak, az árusok és a riksások is kevésbé agresszívek. Elképzelésem sincs, hogy mi lehet ennek az oka. Talán az, hogy kevesebbet voltunk nekik kitéve, mert sok helyen együtt voltunk a lektorunk férjével? Talán az, hogy négyen vagyunk fehérek? Vagy csak jobban hozzászoktam volna? Gondolom, hamarosan kiderül.
Ami viszont még mindig megdöbbent, az nem a szemétmennyiség vagy a meleg, hanem a tömeg. Egészen elképesztő forgalmi dugók tudnak kialakulni emberből, motorból, riksából, állatból, bármiből… Utolsó este még elmentünk sétálni a colony-n kívülre, mert sürgősen mangót és pénzt kellett beszereznünk, és este 9-kor olyan forgalmi dugó volt a négy sávos úton, hogy a motorosok inkább a járdán mentek, de mivel az is tele volt emberrel, ott se tudtak haladni. Viszont az indiaiak olyanok mint a higany, bármilyen kis résbe beférkőznek, átgyömöszölik magukat és mennek tovább, mintha mi sem történt volna. Az autóforgalom is teljesen megdöbbentő: a sávok koncepcióját igencsak szabadon értelmezik, konkrétan ott mennek, ahol hely van. Egy sáv az például tipikusan elegendő egy riksa + autó + bicikli, esetleg autó + 2 robogó kombónak, de a leállósáv szinte kéri, hogy azon előzzenek negyed km/h-val kevesebbel haladó járműveket. A dupla parkolás az kifejezetten ritkaság, mert általában 4-5 sorban állnak az autók és szerintem soha nem fogom megérteni, hogy hogy tudnak közlekedni egyáltalán. Delhiben nem jár olyan autó, ami ne lenne meghúzva, behorpadva, leverve valamilyen módon, de ez nem szegi az emberek kedvét igazán.
Tömeg egyébként nem csak az utakon van, hanem mindenhol. A metróban negyed óra átmenni a teljes security checken, hogy aztán az ember be tudja magát heringkedni valamelyik szerelvénybe. A lektorunknál is olyan emberforgalom van, ami engem teljesen megdöbbentett. Alapvetően voltunk nyolcan egy kétszobás lakásban, de körülbelül fél óránként érkezett egy-egy random rokon, szomszéd, műszakvezető (az alattunk levő lakást két kalapáccsal és egy cérnával építette két ötvenkilós bácsi, és az ő főnökük nézett be néha), a két házvezetőnő valamelyike, vagy ha nem jöttek személyesen, akkor legalább telefonáltak.
Ha nem számítjuk a privát szféra teljes hiányát (ami sokakat biztos, hogy tényleg nem is zavar), akkor azért az indiai középosztály részének lenni nem lehet rossz. Egész eddig azt gondoltam, hogy ez az ország teljesen élhetetlen, és bár szívesen most se költöznék ide, de azért kicsit árnyaltabban látom a képet talán. Szegénynek lenni persze igazán embertelen lehet itt is, ugyanúgy, mint máshol, vagy talán még jobban is, de azt hiszem, hogy a középosztálynak sikerült egy viszonylag kellemes világot teremtenie magának. Ez persze elég rendesen el van választva a szegény tömegek világától. (Ítélkezni nem hiszem, hogy érdemes, mert egy győri belvárosi polgárnak sincs több köze a kelet-magyarországi mélyszegénységben élőkhöz, mint mondjuk a lektorunknak az érinthetetlenekhez) Felépítettek maguknak viszonylag kulturált és tiszta lakóközösségeket, ahol bent ki lehet bírni az időjárást, eljárnak dolgozni viszonylag kulturált és tiszta munkahelyekre a légkondis autóikkal, de közben sok minden megmaradt a hagyományos dolgokból is, például alkalmazottaik vannak… és nem használnak vécépapírt.
Bőven lesz még alkalmunk többet is megtudni az indiai középosztály működéséről, mert az elkövetkezendő két hétben teszünk egy nagyobb körutat a környező államokban, aztán visszatérünk hozzájuk még egyszer a hegyi túránk előtt egy kicsit, meg a Magyarországra való repülés előtt is. Addig is irány Lakhnaú, a túra első igazi állomása.
